A temetőben csend honolt. A szél csak néha suhintotta meg a fák ágait, s a távolból halk harangszó hallatszott. Egy férfi állt egy frissen gondozott sír előtt. Ujjai remegtek, amikor a kőre vésett nevet simította: „Bálint – örökre a szívünkben.” Négy hónap telt el a temetés óta, de a fájdalom nem halványult. Minden nap ide jött, mintha az idő visszafordulhatna, és a sír kinyílna, hogy fia újra a karjába fusson.

Ekkor egy vékony hang szólalt meg mögötte.
– Uram… ne haragudjon… Tegnap ez a fiú labdázott velem.

A férfi lassan megfordult. Egy tíz év körüli kisfiú állt mögötte, poros cipőben, szorosan markolva egy piros gumilabdát. Az arcán nem látszott sem félelem, sem játékos derű – csak zavar.

– Mit mondtál az előbb? – kérdezte a férfi halkan.

– Azt, hogy tegnap ezzel a fiúval labdáztam. A parkban, a templom mögött. Ő volt, biztosan ő – mondta a gyerek, és a fejével a sírkőre mutatott.

A férfi előbb nem tudott megszólalni. A vér kiszaladt az arcából.
– Ez lehetetlen – suttogta. – Az én fiam… négy hónapja halott.

A kisfiú azonban csak bólintott, mintha ez nem lepné meg.
– Tudom, uram. De ő azt mondta, hogy haza akar menni.

A férfi szíve összeszorult. A hideg levegő hirtelen nyomasztóvá vált. Nem hitt a természetfelettiben, nem hitt történetekben, de most valami megingott benne.

– Hol láttad őt pontosan? – kérdezte.

– Gyerünk, megmutatom – mondta a gyerek, és elindult a temető szélén álló erdő felé.

A férfi tétovázott, majd követte. A lábai nehezek voltak, mintha minden lépésével a múltba süllyedne. Az ösvény végén egy elhagyatott pad állt, mellette a piros labda ikertestvére – ugyanaz a típus, amit a fia kapott születésnapjára. A férfi letérdelt, és keze remegett, amikor felemelte. A labda nedves volt, mintha valaki nemrég ejtette volna el.

– Itt volt – mondta a kisfiú. – Mondta, hogy apja minden nap a temetőbe jön, de nem hallja, amikor beszél hozzá. Azt kérte, mondjam meg, hogy nem fáj neki semmi, és hogy csak azt szeretné, ha apja nem sírna többé.

A férfi szeme megtelt könnyel. Az elmúlt hónapok gyötrelme egyetlen pillanatban omlott rá. Érezte, hogy nem tud szólni, csak nézte a labdát, aztán a gyereket.

– Honnan tudod, hogy ő volt? – kérdezte végül.

A kisfiú elmosolyodott.
– Mert amikor elbúcsúzott, azt mondta, hogy a neve Bálint. És azt is, hogy az apja minden reggel fehér virágot hoz a sírjára.

A férfi nem bírta tovább. Letérdelt a földre, és hagyta, hogy a könnyei végre lefolyjanak. Soha nem gondolta, hogy a halál után még egyszer hallhatja fia nevét valaki mástól – pláne egy gyerektől, aki sosem ismerte.

Amikor felnézett, a fiú már nem volt ott. Csak a labda maradt, s mellette egy apró papírdarab, amelyen gyermeki betűkkel ez állt:
„Apa, ne keress tovább. Itt vagyok, ahol a fény kezdődik.”

A férfi sokáig ült ott némán. A nap lassan lebukott a domb mögött, és az erdő árnyai ráborultak a padra. Azon a napon először nem vitt több virágot a sírhoz. Csak a piros labdát tette le a kő mellé, mint egy végső üzenetet.

Másnap a temető gondnoka meglepetten vette észre, hogy a labda eltűnt. A sír mellett viszont apró lábnyomok vezettek az erdő irányába – egy gyermek lábnyomai, amelyek a harmatban kezdődtek, és a semmiben értek véget.