Egy sötét, ragacsos anyag ömlött ki a nyílásból, valami fémdarabnak tűnő dologgal együtt. A férfi megdermedt, majd óvatosan lefejtette a húsrétegeket, és a fénybe húzta a tárgyat.

Egy kis fémdoboz csillogott a napon, rozsda és tengeri üledék borította. Első pillantásra réginek tűnt, talán évtizedesnek. A körülötte lévő emberek visszafojtott lélegzettel álltak. „Ez biztos vicc” – motyogta az egyik halász. De a férfi, aki a kezében tartotta, csak állt ott, és csendben figyelte.

A doboz szorosan le volt zárva, de amikor óvatosan megkopogtatta a kés hegyével, a fedele leesett. Belül két dolog feküdt: egy kis darab szövet, amelyre egy hímzett szám volt írva, és egy gyűrött fekete-fehér fénykép. A képen egy család látható – egy férfi, egy nő és egy kisgyerek –, akik egy csónakon álltak. A háttérben ugyanolyan móló volt, mint amilyennél a halászok álltak az előbb.

Csend lett. Néhányan összenéztek, mások hátráltak, mintha valami olyasmit érintettek volna, amit el kellett volna felejteni. Egy idősebb férfi a tömegben, aki egész idő alatt csendben figyelt, hirtelen megremegett. Lassan odalépett, és végighúzta az ujját a fényképen. „Ez… az az apám” – suttogta. „Ötven évvel ezelőtt tűnt el egy viharban. Utoljára azon a hajón láttuk.”

A halászok mozdulatlanul álltak. Senki sem tudta, mit mondjon. A férfi remegő ujjakkal vette át a fényképet. „Soha nem találtunk roncsokat” – tette hozzá halkan. „Csak a tengerfenékről, az áramlatokról beszéltek…”

Senki sem nevetett már. Mindenki úgy érezte, hogy aznap nemcsak egy halat húztak ki, hanem egy történetet, amelynek a mélyben kellett volna maradnia. A halászok gondosan becsomagolták a dobozt, és átadták a férfinak, aki tartotta, mintha attól félne, hogy újra elsüllyed.

Estefelé a tenger lecsillapodott, és a lenyugvó nap vérvörösre festette a vizet. A halászok csendben ültek a mólón. Senki sem fényképezett és nem viccelődött már. Mindenkinek furcsa üresség ült a szemében – egy olyan érzés, hogy a mai fogás nem egy trófeáról szólt, hanem valaminek a visszatéréséről, amit a tenger túl sokáig tartott magában.

És amikor az utolsó fénysugár is eltűnt a felszín alatt, a víz egy pillanatra megfodrozódott, mintha valaki odalent egy nevet suttogna, amit senki sem akart már hallani.