Aznapi eső végtelennek tűnt. Hevesen esett, kérlelhetetlen ritmussal, mintha maga az ég sírna. A temetőt szürke köd borította, és messziről csak az autók fémtetőire csapódó esőcseppek tompa hangja hallatszott. Az emberek fekete esernyők alatt álltak, csendben, lehajtott fejjel. Senki sem szólt. Csak a szél emelte fel időnként az elhunyt anyjának fekete fátylát, és fedte fel az arcát – sápadtan, fájdalomtól szétszaggatva, de határozottan.

A fia, egy fiatal rendőr, a beavatkozás során meghalt. A hivatalos jelentés szerint tragikus hiba volt. Kollégája, aki akkoriban rangidős volt, pánikba esve lőtt és eltalálta. A halál azonnali volt. A bíróság ennek ellenére gondatlanságnak minősítette a lövést – és hét év börtönbüntetésre ítélte a férfit.

Az egész város követte az esetet. Mindenkinek megvolt a maga véleménye: egyesek szerint szerencsétlen véletlen volt, mások szerint igazságot kell szolgáltatni. De ma, a temetés napján senki sem beszélt bűnösségről vagy ártatlanságról. Mindenki csak állt egy fiatal rendőr sírjánál, akinek túl korán ért véget az élete.

És akkor a távolból motorok hangja hallatszott. Lassan, mint egy lassított felvételű filmben, két rendőrautó érkezett. Az emberek megfordultak. Amikor az első megállt a kapunál, négy fegyveres rendőr szállt ki. Köztük volt egy narancssárga rabegyenruhás férfi, bilincsben a kezével. Feje lehajtott, vállai görnyedtek, tekintete üres volt.

A tömeg megdermedt.

„Ő az…” – suttogta az egyik nő.

„Az, akiért meghalt” – tette hozzá valaki hátulról.

A fogoly lassan a sárban a koporsó felé sétált. Minden lépés távoli lövésnek hangzott. Amikor odaért, megállt. Aztán letérdelt, csizmája megcsúszott a sárban, és egy pillanatra elhallgatott. Végül suttogta:
„Bocsáss meg, testvér. Minden este hallom a hangod. Minden reggel azzal az érzéssel ébredek, hogy a te helyedben kellene lennem. Nem akartalak bántani. Ha visszaforgathatnám az időt, magam vállalnám el azt a golyót.”

A hangja elcsuklott. Az eső végigfolyt az arcán, porral és könnyekkel keverve a cseppeket. A tömegből elfojtott sikoly hallatszott, néhányan sírtak, mások csak a fejüket rázták. Az elhunyt családja gyűlölettel, fájdalommal, hetek óta gyülekező haraggal nézett rá. Mégsem szólt senki semmit. A rendőrség készenlétben állt, ha bárki megpróbálna közelebb jönni.

És akkor valami olyasmi történt, amire senki sem számított.

Az elhunyt anyja, egy alacsony termetű nő fekete kabátban, előrelépett. Lassan, olyan arccal, amely nem árulta el, mit szándékozik. Megállt közvetlenül mellette. Körülötte mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Várták, hogy megüsse. Hogy ráüvöltse a haragját. Hogy elmondja neki, hogy megölte a fiát.

Ehelyett lehajolt, és a vállára tette a kezét.

– Kelj fel! – mondta halkan.

A férfi felemelte a fejét, szeme zavartsággal telt meg. Nem értette.

– Miért…?

– Mert a fiam megbocsát neked – mondta a nő. Hangja nyugodt, de határozott volt. – Társak voltatok. Megbízott benned. És tudom, hogy nem akarná, hogy ezt a bűntudatot életed végéig cipeld.

Mindenki szóhoz sem jutott. Csak az esőt és a távoli szirénázást hallották. A térdelő rendőr lehunyta a szemét, és összetört. Úgy sírt, mint egy gyerek, miközben a nő átölelte. Röviden, határozottan, felesleges szavak nélkül.

A körülöttük lévők sírtak. Néhányan elfordultak, mások csak csendben nézték a jelenetet, amelyre életük végéig emlékezni fognak.

Ahogy a mentősök visszavitték az autóhoz, az elhunyt édesanyja a sír mellett állt. Nem hagyta abba a sírást, de a szeme nemcsak fájdalommal, hanem megkönnyebbüléssel telt meg. Mintha végre megszabadult volna egy nehéz tehertől, amit cipelt.

„A fiam rendőr volt” – mondta halkan az egyik mellette álló nőnek. „És megtanította nekem, hogy az igazságszolgáltatás irgalom nélkül nem igazságszolgáltatás.”