Megszokta a hideget.

A csendet.

A fertőtlenítőszer fojtogató szagát.

És mindenekelőtt azt a tényt, hogy azok az emberek, akik alig néhány órával korábban még lélegeztek, hirtelen csupán nevekké váltak egy aktában.

A fizetéséhez azonban sosem tudott hozzászokni.

Minden hónapban újra és újra megszámolta a pénzét. Először kifizette a kis szobája bérleti díját, majd fedezte az élelmiszer, az utazás és a számlák költségeit. A hónap végére gyakran épp csak annyi pénze maradt, amennyi a legszükségesebbekre volt elég.

Mégis voltak álmai.

Saját lakást akart. Utazni akart. Azt akarta, hogy egyszer olyan bankszámlája legyen, amelynél nem kell minden egyes koronát beosztania a fizetésnapig.

Ám minél tovább dolgozott a kórházban, annál távolibbnak tűntek ezek az álmok.

Aztán felfedezett valamit, ami megváltoztatta a munkájához való viszonyát.

Az emberek értéktárgyakkal érkeztek a hullaházba.

Gyűrűkkel.

Nyakláncokkal.

Órákkal.

Néha pénztárcákkal, telefonokkal vagy drága autók kulcsaival.

A családokat lesújtotta szerettük elvesztése. Kevesen emlékeztek azonnal minden apró részletre azzal kapcsolatban, mi volt az elhunyt zsebében vagy a kezén.

Eleinte Anna csak egy apróságot vett el.

Egy nyakláncot, amelyről úgy gondolta, senkinek sem fog hiányozni.

Aztán egy órát.

Végül pedig egy gyűrűt.

Hamarosan szabályt állított fel saját maga számára: soha nem vesz el semmit azokból a személyes tárgyakból, amelyeket gondosan rögzítettek a nyilvántartásban. Azokat a tárgyakat, amelyekért – meglátása szerint – senki sem jönne vissza, könnyű pénzkereseti lehetőségnek tekintette.

Meggyőzte magát arról, hogy nem lesznek következmények.

Hogy a halottakat már nem érdeklik az ilyen dolgok.

És hogy a családjaik úgysem vennék észre a hiányukat.

Egy őszi estén azonban egy férfi holttestét – aki az iratok szerint nagyjából harmincöt éves volt – szállították a hullaházba.

Szívleállás.

Hirtelen halál.

Nem előzte meg hosszú betegség.

Nem töltött heteket a kórházban. Anna csak egy pillantást vetett rá.

A férfi úgy festett, mintha aludna. Ápolt volt a haja, drága ruhát viselt, a csuklóján pedig luxusóra volt.

Ám a gyűrűje volt az, ami megragadta a tekintetét.

Sárgaaranyból készült, és masszív darabnak tűnt. Közepén sötét kő ült, a peremébe pedig apró szimbólumokat véstek.

Anna körülnézett.

„Ez egy vagyont érhet” – gondolta.

Ezúttal azonban nem akart napokat várni arra, hogy valaki jelentkezzen érte.

Tudta, hogy a család akár már másnap reggel megérkezhet.

Így hát kivárta a pillanatot, amikor egyedül maradhat.

Este kilenc után nem sokkal az orvos távozott. Egy betegszállító tolt be egy másik holttestet a szomszédos helyiségbe.

Az ajtó becsukódott.

Anna egyedül maradt.

A sarokban lévő biztonsági kamerára pillantott.

Nem működött.

Hónapok óta nem.

Senki sem vette a fáradságot, hogy megjavíttassa.

Odalépett a hordágyhoz.

– Csak a gyűrűt – suttogta.

Kinyújtotta a kezét.

Megfogta a férfi ujjait.

És abban a pillanatban olyasmi történt, amire nem volt magyarázat. A férfi keze jéghideg volt.

A gyűrű viszont meleg.

Anna összerezzent.

Egy pillanatra azt hitte, csak képzelődött.

Mély levegőt vett, és újra megérintette a kezét.

Ezúttal valami sokkal ijesztőbbet érzett.

Az ujjai alatt a férfi gyűrűje enyhén rezegni kezdett.

Anna elsápadt.

– Mi a fene…?

Hátra akart lépni.

Ám ekkor halk kattanást hallott.

A férfi kezére nézett.

Apró vörös fény gyulladt ki a gyűrű belső felén.

Anna felszisszent, és olyan hirtelen lépett hátra, hogy nekiment egy fémasztalnak.

A gyűrű nem volt hétköznapi.

És ez a holttest sem volt az.

Anna egy pillanatig mozdulatlanul állt.

Aztán valami másra lett figyelmes.

Halvány mélyedések látszottak a férfi csuklóján.

Mintha karkötő vagy szíj szorult volna oda szorosan a halála előtt. Közelebb lépett.

Az ingujja alatt pedig megpillantott egy kis ragtapaszt.

Egy olyan tapaszt, amelynek – minden jel szerint – nem lett volna ott a helye.

Anna pánikba esett.

Elég régóta dolgozott már a kórházban ahhoz, hogy tudja, hogyan fest egy ember egy valódi, hirtelen beállt halál után.

Valami nem stimmelt ezzel a holttesttel.

Aztán észrevette az asztalon heverő iratokat.

Felvette őket.

Felvétel dátuma.

Halál ideje.

Név.

Alatta pedig egyetlen megjegyzés:

„A család általi azonosítás felfüggesztve.”

Anna megállt egy pillanatra.

Felfüggesztve?

Miért?

Épp ekkor léptek zaja hallatszott a folyosóról.

Anna gyorsan visszatette az iratokat. Kinyílt az ajtó.

Sötét kabátot viselő, idősebb férfi lépett be.

Anna még sosem látta őt.

A férfi rá sem nézett.

Tekintete egyenesen a hordágyra szegeződött.

– Hozzáért? – kérdezte.

Anna megdermedt.

– Nem.

A férfi hosszan a szemébe nézett.

– Ne hazudjon.

Anna nem tudott válaszolni.

A férfi az elhunythoz lépett, és a kezére pillantott.

Aztán visszafordult Anna felé.

– Tudja, miért nem volt szabad senkinek idő előtt azonosítania ezt az embert?

Anna megrázta a fejét.

– Mert a rendőrség szerint halottnak kellett volna lennie.

– A rendőrség szerint?

A férfi a zsebébe nyúlt, és elővett egy telefont.

– Igen. Csakhogy ez az ember két órával ezelőtt üzenetet küldött valakinek.

Anna gyomra görcsbe rándult.

– Ez lehetetlen.

– Éppen ezért vártuk, hogy vajon ki próbálja majd átkutatni.

Anna a gyűrűre nézett.

És megértette.

A biztonsági kamerarendszer meghibásodása mégsem volt véletlen.

Valaki figyelte őt.

Valaki tudott a lopásokról.

És a hordágyon fekvő férfi nem az volt, akinek hitte.

Az idősebb férfi feléje hajolt.

– Az a gyűrű nem ékszer. Egy olyan eszköz, amely rögzíti az érintkezést, és riasztást küld.

Anna elsápadt.

–