Aznap délután feltámadt a szél.

A pár már majdnem egy órája gyalogolt egy keskeny ösvényen, amely magas sziklafalak mentén haladt. Az egyik oldalon meredek sziklafal magasodott; a másikon a terep hirtelen zuhant alá egy mély völgybe, ahol vad folyó hömpölygött.

Zúgása még onnan fentről is hallatszott.

Felhők takarták el fokozatosan a napot, és a hideg levegő az arcukhoz simult.

Pedig a kirándulásuk eleinte békésnek tűnt.

Egymás mellett sétáltak.

Alig beszéltek.

Néha egymásra pillantottak.

Aki akkor látta volna őket, nem is sejtette volna, hogy hónapok óta gond van köztük – olyan probléma, amelyről nem mertek nyíltan beszélni.

Laurának hívták.

A férjét Martinnak.

Laura hirtelen megállt.

– Nézd!

A völgy felé mutatott.

– Gyönyörű.

Alattuk a folyó kanyargott a sziklák között; vékony páraréteg lebegett a felszíne felett.

Laura elővette a telefonját.

– Várj!

Néhány lépéssel közelebb lépett a peremhez.

Martin mögötte maradt.

– Ne menj olyan közel – mondta.

Laura elmosolyodott.

– Csak egy fotó.

Még egy lépést tett.

Aztán megtörtént a baj.

Egy kő mozdult el a cipője alatt.

Laura felkiáltott.

– Martin!

A teste előrebukott.

A telefon kicsúszott a kezéből. Az utolsó pillanatban Martin előrevetette magát, és megragadta a csuklóját.

Laura a szakadék fölött lógott.

– Kapaszkodj belém!

– Foglak.

– Kérlek!

Ujjai görcsösen rászorultak a férfi karjára.

Alatta nem volt más, csak az üresség.

Sziklák.

És mélyen lent egy tomboló folyó.

– Húzz fel!

Martin lenézett.

Aztán rá.

Laura zokogott.

– Kérlek, ne hagyd, hogy lezuhanjak.

Martin nem szólt semmit.

Légzése lelassult.

Az elmúlt hónapok vitái tódultak vissza az elméjébe.

Pénz.

Vagyon. Ingatlan.

Laura nem volt hajlandó aláírni azokat az iratokat, amelyek teljes körű rendelkezési jogot biztosítottak volna a férfinak a közös vagyonuk felett.

„Házasok vagyunk” – szokta mondani.

„Nem kell mindent szétválasztanunk.”

Martin más véleményen volt.

Mindent ő akart irányítani.

És most adódott egy lehetőség – egy olyan, amely ijesztően egyszerűnek tűnt.

Mindössze annyit kellett tennie, hogy lazít a fogásán.

Nem volt a közelben senki más.

Senki sem látott volna semmit.

Mindenki tragikus balesetnek vélte volna az esetet.

Laura megpróbálta felhúzni magát.

„Martin…”

Remegett a hangja.

„Nem bírom tovább.”

Martin szorosabbra fogta a nő csuklóját.

Laura felnézett rá.

„Felhúzol, ugye?”

Hosszú csend.

„Persze” – felelte a férfi.

De volt valami furcsa a hangjában.

Laura megérezte ezt.

És abban a pillanatban rájött: a probléma nem csupán az, hogy fogy az ereje. A baj az, hogy Martin nem úgy néz rá, mint akit meg akar menteni.

Úgy néz rá, mintha épp döntést hozna.

„Martin…”

„Mi van?”

„Miért hallgatsz?”

„Próbállak felhúzni.”

Laura a férfi szemébe nézett.

És hirtelen eszébe jutott minden.

Az összes kérdés, amelyet az elmúlt hetekben feltett neki.

Az összes irat, amelyet elé tett.

A biztosítási kötvény iránti furcsa érdeklődése.

Azok az alkalmak, amikor azt mondta: ha történne vele valami, minden egyszerűbb lenne.

Akkoriban nem tulajdonított ennek jelentőséget.

Most viszont igen.

„Nem akarsz felhúzni.”

Martin megdermedt.

„Mit beszélsz?”

„Látom a szemedben.”

„Halálra vagy rémülve.”

„Nem.”

Laura nyelt egyet.

„Most már valami mástól rettegek.”

Martin összeráncolta a homlokát.

„Ne beszélj, inkább kapaszkodj.”

„Miért írattad alá velem azokat az iratokat az elmúlt hónapokban?”

„Most nem ennek van itt az ideje.” – Lehet, hogy számodra nem.

Martin arckifejezése megváltozott.

Laura próbált levegőhöz jutni.

– Tudtad, hogy ma idejövünk.

Martin hallgatott.

– Tudtad, hogy üres lesz a sétány.

Még mindig nem szólt semmit.

– És hagytad, hogy én menjek elöl.

– Ez nevetséges.

– Tényleg?

Laura a férfi kezét bámulta.

Aztán észrevett valamit.

Martin csuklóján egy apró, vörös karcolás látszott.

Pont ott, ahol néhány órával korábban véletlenül megkarmolta a körmével. – Martin.

– Mi van?

– Elengedtél.

– Nem.

– Egy pillanatra igen.

– Nehéz voltál.

Laura megrázta a fejét.

– Nem.

Martin hallgatott.

– Szándékosan engedtél el.

És abban a pillanatban felhangzott egy hang.

Egy rövid sípolás.

Martin lenézett.

Laura telefonja volt az.

Nem esett bele a folyóba.

Fennakadt egy sziklaperemen, néhány méterrel alattuk.

És a képernyője még mindig világított.

Martin megdermedt.

Időzítő futott a telefonon.

Laura ránézett.

– Elindítottam a felvételt.

Martin arckifejezése megváltozott.

– Mi?

– Amikor elővettem a telefont, elindítottam a videót.

– Ez lehetetlen.

– Dehogyis.

Martin a telefonra nézett.

– Senki sem hallhat téged.

Laura halványan elmosolyodott.

– Lehet.

Aztán vett egy mély levegőt.

– De a nővérem igen.

Martin arca megmerevedett.

– Mi?

– Megmondtam neki, hová megyünk.

– Ez semmit sem bizonyít.

– Lehet.

Laura próbált feljebb húzódni.

– De a kamera rögzítette, mi történt.

Martin a telefonra nézett.

A videó még mindig forgott.

És ekkor váratlan dolgot tett.

Ahelyett, hogy lazított volna a fogásán, megszorította azt, és húzni kezdte Laurát felfelé.

Teljes erejéből húzta.

– Kapaszkodj!

Laura próbált segíteni.

Néhány másodperc múlva sikerült megkapaszkodnia a szikla peremében. Martin felhúzta őt a szilárd talajra.

Laura azonnal eltávolodott tőle.

A földön feküdt, és zihálva lélegzett.

Martin állva maradt.

– Látod? – mondta. – Megmentetted…