Ám néhány órával később a tizenhárom éves lány mozdulatlanul állt egy öreg pajta ajtajában.

Az állat, amelyet nem sokkal korábban húzott ki a folyóból, alig néhány méternyire állt tőle.

Hatalmas volt.

És volt benne valami különös.

A lányt Klárának hívták; azon a délutánon néhány barátjával időzött az otthonukhoz közeli folyóparton.

Gyakran jártak oda.

Volt ott egy kis erdő, egy régi fahíd, és több nagy kő is, amelyekre le lehetett ülni, hogy az ember a vizet figyelje.

Akkor még egyikük sem sejtette, hogy életük végéig emlékezni fognak erre a hétköznapi napra.

Klára vette észre először, hogy valami szürke dolog van a folyó közepén.

– Mi az ott?

Eleinte azt hitte, csak egy fadarabot sodor a víz.

Aztán a szürke tárgy megfordult.

És egy fej bukkant fel a vízszín felett.

– Ott egy kutya!

A barátai azonnal felálltak.

Az állat messze volt a parttól.

Hatalmas volt, és láthatóan teljesen kimerült. Nedves szőre a testére tapadt, szemei ​​pedig már majdnem lecsukódtak.

Néhány másodpercenként a feje újra és újra a víz alá merült.

Klára rájött, hogy már alig maradt ereje.

– Segítenünk kell rajta.

– Ne menj be oda! – kiáltotta az egyik fiú.

Klára tudta, miért.

A folyó mély volt, az áramlás pedig sokkal erősebb a közepén.

Nem mehetett be a vízbe.

Körülnézett.

Egy hosszú, száraz ág hevert egy fa alatt.

Felkapta, és lefeküdt a partra. – Fogjatok meg!

A barátai a kabátjánál fogva tartották.

Klára amilyen messzire csak tudta, kinyújtotta az ágat.

– Gyerünk! Kapd el!

A kutya nem reagált.

Klára többször is megérintette az ággal az állat orrát.

Az állat végül megmozdult.

Lassan felemelte az elülső mancsait, és megpróbálta elkapni az ágat.

– Megvan!

Klára húzni kezdte.

Ekkor döbbent rá, milyen nehéz is az állat. Az áramlat folyton visszahúzta a kutyát.

Az ág csúszós volt.

Klára keze remegett.

– Ne engedd el!

– Fogom!

Mindannyian megfeszítették az erejüket.

Néhány perc elteltével sikerült sekélyebb vízbe húzniuk az állatot.

Az egyik fiú talált egy másik ágat.

Együtt támaszkodtak rá, és lassan kihúzták a kutyát a partra.

Az állat a fűben feküdt.

Nem mozdult.

Klára azonnal fölé hajolt.

– Él?

A kutya gyengén kifújta a levegőt.

– Él.

A lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

Csak ekkor vette észre, mekkora is valójában.

A földön fekve szinte úgy festett, mint egy szokatlanul nagy termetű fajta képviselője.

Sűrű, szürke bundája volt, sötét foltokkal.

Nagy mancsai.

Hosszú pofája.

És furcsa testalkata, amelyet Klára nem tudott hova tenni.

– Valahova el kell vinnünk.

Nem messze a házuktól állt egy öreg pajta.

A család szénát és szerszámokat tárolt benne.

Összefogva sikerült bejuttatniuk az állatot.

Száraz szénára fektették. Klára betakarta egy takaróval.

– Viszek neki vizet és ennivalót.

Hazafutott.

Néhány perccel később egy tál vízzel és néhány darab hússal tért vissza.

Kinyitotta a pajta ajtaját.

És megállt.

A kutya már nem feküdt.

A helyiség közepén állt.

Klára ekkor látta először teljes magasságában.

És végigborzongott a hátán.

Az állat sokkal nagyobb volt, mint hitte.

Nedves bundája száradni kezdett, és helyenként sötét csomókba állt össze.

A kutya lehajtotta a fejét.

Élénksárga szeme volt.

És élesen, meredten szegeződött rá.

Klára mozdulatlanul állt az ajtóban.

A kutya nem mozdult.

Csak figyelte őt.

– Minden rendben – suttogta.

Lassan letette a tálat a földre.

A kutya ránézett. Aztán tett egyetlen lépést.

Klára ösztönösen hátrébb lépett.

Az állat megállt.

Egy pillanatig egymást nézték.

Aztán a kutya lehajtotta a fejét, és az edény felé indult.

Inni kezdett.

Klára mély horzsolást vett észre a hátsó lábán.

De nem ez volt az egyetlen dolog, ami nyugtalanította.

Valami sötét volt a nyakán, a szőr alatt.

Egy nyakörv.

Klára közelebb lépett.

Régi volt, és szinte teljesen eltakarta a szőr.

De valami rá volt vésve a fémrészre.

Egy szám.

Alatta pedig néhány betű.

Klára felírta őket egy darab papírra.

Aztán valami mást is észrevett.

Volt egy kis fémcímke a nyakörvön. Ez állt rajta:

TILOS MEGKÖZELÍTENI.

A lány nyelt egyet.

– Vajon miért van valakinek ilyen feliratú táblája?

A kutya felemelte a fejét.

Abban a pillanatban autóhang hallatszott kintről.

Az állat azonnal megdermedt.

Hegyezte a fülét.

Abbahagyta az evést.

Klára az ajtó felé nézett.

Egy sötét autó állt meg a pajta előtt.

Egy férfi szállt ki belőle.

Körülnézett.

Aztán így szólt:

– Van ott valaki?

Klára nem válaszolt.

A férfi a pajta felé indult.

A kutya halkan morogni kezdett.

Nem olyan hang volt, mint az előbb.

Ezúttal nem volt benne agresszió.

Figyelmeztetés volt.

A férfi kinyitotta az ajtót.

Amint meglátta az állatot, elsápadt.

– Hol találtad?

Klára hallgatott.

– Válaszolj!

– A folyóban.

A férfi hátrébb lépett egyet.

– Ide kell adnod nekem.

– Miért?

– Mert veszélyes.

Klára a kutyára nézett.

Az állat közte és a férfi között állt.

– Nekem nem ártott.

A férfi megdörzsölte az arcát.

– Nem tudod, mit mentettél meg.

– Akkor mondd el.

A férfi sokáig hallgatott. Aztán így szólt:

– Az nem kóbor kutya.

Klára várt.

– Farkas.

A lány megrázta a fejét.

– Farkas?

– Igen.

A férfi az állatra nézett.

– És nem is akármilyen farkas. Fogságban nevelkedett. Néhány hónapja szökött meg egy kutatóintézetből. – Klára érezte, ahogy újabb borzongás fut végig a hátán.

– Miért keresik?

A férfi elhallgatott.

– Mert a műszer szerint veszélyes.

Klára…