Az ország minden tájáról érkeztek vendégek. Férfiak kifogástalan szabású öltönyben; nők drága estélyi ruhákban, olyan értékű ékszerekkel, amelyekből akár több házat is lehetett volna vásárolni.

Mindannyian egyetlen dolog miatt jöttek.

Egy Orion nevű lóért.

Egy hatalmas pej lóért, akiről a tenyésztők szinte hihetetlen történeteket meséltek.

Gyönyörű volt.

És veszélyes.

Az elmúlt két évben számos profi lovas próbálta megszelídíteni. Volt, aki kórházban kötött ki, mások pedig hallani sem akartak arról, hogy újra a közelébe menjenek.

Orion gyűlölte a nyerget.

Gyűlölte a kantárt.

És mindenekelőtt gyűlölte azokat, akik erővel próbálták irányítani.

Valahányszor valaki a közelébe merészkedett, idegesen kaparni kezdte a földet. Aztán éles horkantás, hirtelen előreugrás vagy hátsó rúgás következett.

Ezért állt elő a tulajdonos, Armand de Rochefort egy szokatlan ajánlattal.

– Egymillió euró – jelentette be aznap este a vendégeknek.

A tömeg azonnal felkapta a fejét.

Armand elmosolyodott.

– Aki legalább tíz percig képes a nyeregben maradni Orion hátán, az egymillió eurót kap.

Néhány vendég felnevetett.

Mások a karám felé pillantottak.

Ám senki sem lépett elő.

Armand már épp arra számított, hogy itt véget is ér az este.

Ekkor egy halk hang szólalt meg.

– Én megpróbálom.

Mindenki odanézett.

A felnőttek között egy kislány állt.

Tízéves volt. Egyszerű, bordó ruhát viselt, amelyen már látszottak az idő nyomai. Cipője poros volt, haját pedig egy hétköznapi szalaggal fogta össze.

Armand néhány másodpercig hitetlenkedve bámult rá.

Aztán nevetésben tört ki.

– Te?

Néhány vendég csatlakozott hozzá.

A kislány meg sem moccant.

Armand tetőtől talpig végigmérte.

– Tudod egyáltalán, milyen ló ez?

– Igen.

– Tudod, hogy még olyanok is leestek róla, akik gyerekkoruk óta lovagolnak?

– Igen.

– És mégis azt hiszed, hogy elbírsz vele?

A kislány egyszerűen bólintott.

– Nem akarok elbánni vele. Armand megállt.

– Mi?

– Azt akarom, hogy hagyjon lovagolni.

A körülötte hallható nevetés lassan elült.

Néhány vendég mulatva összenézett.

Mások elővették a telefonjukat.

Armand intett a kezével.

– Rendben. Legalább jól szórakozunk majd.

A lány a karám felé lépett.

Abban a pillanatban Orion azonnal megfeszült.

Flemelte a fejét.

Hátra lapította a fülét.

Olyan erővel kapart a földön, hogy kavicsok röpködtek a patája körül.

Az egyik lóápoló hátrébb lépett.

– Kisasszony, jobban tenné, ha nem tenné.

A lány nem hallgatott rá.

Ment tovább.

Lassan.

Hirtelen mozdulatok nélkül.

Félelem nélkül.

Eleinte Orion hátrált előle.

Aztán hangosan felnyerített.

A lány néhány méterrel előtte megállt.

És tett valamit.

A mellkasára tette a jobb kezét.

Aztán lassan leengedte. Orion hirtelen megdermedt.

Armand mosolya eltűnt.

Mert felismerte azt a mozdulatot.

Tizenegy éve nem látta már.

Pontosan tizenegy éve.

A lány még egy lépést tett előre.

Orion lehajtotta a fejét.

Meglepett morajlás futott végig a tömegen.

Senki sem értette, mi történt éppen.

A ló, amelytől a felnőttek féltek, hirtelen mozdulatlanul állt.

Élise kinyújtotta a kezét.

Először a homlokát érintette meg.

Aztán a bal szeme feletti részt.

Orion lehunyta a szemét.

A lány felé hajolt.

– Végre megtaláltál.

Armand elsápadt.

Az egyik vendég felé fordult.

– Ismered őt?

Armand nem válaszolt.

Eközben Élise a homlokát a ló fejéhez támasztotta.

Orion pedig halk, szinte megnyugtató horkantást hallatott.

Aztán a lány megfordult.

Egyenesen Armand szemébe nézett.

– Sosem mondtad el nekik, ki vagyok.

Ezúttal senki sem nevetett.

Armand hátrébb lépett egyet.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Élise halványan elmosolyodott.

– Dehogynem. – Ki küldött ide?

– Senki.

– Kik a szüleid?

A lány egy pillanatra elhallgatott.

– Az anyám meghalt.

Csend telepedett a teremre.

– És az apám?

Élise Armandra nézett.

– Ezt inkább neked kellene tudnod.

Néhány vendég nyugtalanul kezdett mocorogni.

Armand igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Ez nem a gyerekjátékok helye.

– Talán a te számodra nem.

A lány egy kis, régi fényképet húzott elő a zsebéből.

Gyűrött volt, és a szélein megsárgult.

Átnyújtotta az egyik, hozzá legközelebb álló vendégnek.

Az férfi ránézett.

És azonnal elsápadt.

– Ez lehetetlen.

A fényképen egy fiatal nő látszott, amint egy ló mellett állt.

Mellette a fiatal Armand állt.

Közöttük pedig egy kisgyermek.

Egy újszülött kislány.

A fénykép hátoldalán egyetlen dátum szerepelt.

Tizenegy évvel ezelőtti.

Armand megpróbálta elvenni a fényképet.

Ám Élise visszahúzta.

– Ő az anyám.

Senki sem mert lélegzetet venni.

– Ő pedig te vagy.

A fiatal férfira mutatott.

– Az a gyerek pedig én vagyok.

Armand megrázta a fejét.

– Az a gyerek meghalt.

– Nem.

Élise Orion fejére nézett.

– Nem halt meg.

Az egyik vendég megkérdezte:

– Akkor miért mondtad mindenkinek, hogy meghalt?

Armand hallgatott.

És éppen ez a hallgatás volt a válasz.

Az igazság sokkal rosszabb volt, mint bárki képzelte volna.

Tizenegy évvel ezelőtt Armand családja örökösödési vitában állt. Akkoriban apja hatalmas birtokokat, istállókat és számos befektetési társaságot birtokolt.

Röviddel a halála előtt módosította a végrendeletét.

Az unokájára kívánta hagyni a vagyon nagy részét.

Ám Armandnak nem volt fia.

Csak egy kislánya volt.

Élise.

Az anyja azonban olyan családból származott, amelyet a Rochefortok társadalmilag elfogadhatatlannak tartottak. Armand ekkor úgy döntött, lép valamit.