A városi piacon mindenki ismerte a férfit. Nem volt vásárló. Nem volt árus. Csak egy árnyék volt, aki a standok között sétált, és akinek a jelenléte rémisztő volt. Viktornak hívták. Körülbelül harminc éves volt, soha nem működő izmokkal, és egy mosoly, ami inkább figyelmeztetés volt, mint a barátság jele. Az elmúlt néhány évben mindenki számára rémálommá vált, aki ezen a piacon kereste a kenyerét. Standról standra járt, kinyújtotta a kezét, és kiabálta a részét. Senki sem tudta, milyen jogon tette ezt. Senki sem tudta, miért, senki sem fogja megállítani. Mindenki csak egy dolgot tudott. Aki nem fizet, azt balszerencse éri.

Vannak, akiknek az árui rejtélyes módon eltűntek. Mások kirakatai betörtek. Voltak, akik elvesztették a kutyájukat. Voltak, akiknek a standjai leégtek. Soha nem sikerült bebizonyítani, hogy Viktor állt mögötte. Soha nem volt tanú, aki hajlandó volt tanúskodni. Soha nem volt elég bizonyíték. És így Viktor folytatta. Minden héten. Minden pénteken. A körútja mindig ugyanaz volt. A hússtandoknál kezdte, ahol a legtöbb pénz volt, folytatta a zöldségesekhez, és az idős asszonyoknál fejezte be, akik fűszernövényeket és gyógynövényeket árultak. Ők kapták a legkisebb részt, mert tudta, hogy nekik nincs több.

Ez a péntek pont olyan volt, mint bármelyik másik. A piac pezsegve telt élettel. Az emberek a standok között sétálgattak, gyümölcsöt, zöldséget és péksüteményt választottak. A friss kenyér illata keveredett a sült hús illatával és a krumpli földillatával. Az árusok szólongatták a vásárlókat, alkudoztak, mosolyogtak. Egy átlagos nap volt. Senki sem gondolta volna, hogy ez egy olyan nap lesz, amelyet soha senki nem fog elfelejteni.

Az árusok között ült Markéta. Hetvenkét éves volt. Egyedül élt egy kis házban a város szélén, a gyerekei messze laktak, és csak a karácsonyról írtak. Minden reggel hajnal előtt kelt fel, és elment a kis kertjébe, ahol paradicsomot, uborkát, paprikát, retket és fűszernövényeket termesztett. Tavasztól őszig dolgozott rajta. Öntözte, gyomlálta, trágyázta és védte a kártevőktől. Kezei ízületi gyulladásban szenvedtek, és a háta minden hajlásnál sajgott, de soha nem panaszkodott. A piac volt az egyetlen bevételi forrása. Az egyetlen módja annak, hogy fizessen gyógyszerért, élelemért és áramért. Amikor nem tudott eladni, nem evett.

Aznap különösen peches volt. Ebédidőre csak néhány retket és egy tál fűszernövényt adott el. Kevés vevő volt. Akik mégis eljöttek, csak a legolcsóbbat választották. Markéta a fapultja mögött ült, és aprópénzeket számolgatott a zsebében, abban a reményben, hogy délután többen is jönnek. Amikor felemelte a fejét, meglátta őt.

Viktor a standok között sétált. Alakja a tömeg fölé tornyosult. Keze az árusok felé nyúlt, akik engedelmesen adtak neki pénzt. Senki sem mert ellenkezni. Senki sem szólt egy szót sem. Ahogy közeledett Markétához, a szíve összeszorult. Tudta, mi következik. Tudta, hogy nincs mit adnia. Tudta, hogy nem fog jól végződni.

Viktor megállt a standja előtt. Végignézett a portékáján. Finom áruk voltak. Frissek. Gondosan termesztettek. Gondosan tisztítottak. Markéta teljes szívvel-lélekkel vetette bele magát. De Viktor nem törődött vele.

Rendben, Nagymama – mondta vigyorogva. – Add ide a részem.

Markéta nagyot sóhajtott. Remegő kézzel nyúlt a zsebébe. Elővett néhány aprópénzt. Nem volt elég Viktor sörére.

Viktor – mondta halkan. – Kérlek. Ma szinte semmit sem adtam el. Reggel óta szinte egyetlen vásárló sem volt itt. Csak ennyi van. Ha neked adom, nem lesz elég ennivalóm.

Viktor összevonta a szemöldökét. Nem érdekel – mondta. – Elveszem az enyémet. És minden héten elveszem az enyémet. Ez a megállapodás.

De igazából nincs pénzem – ismételte Markéta. Elcsukló hangon beszélt. – Nézd az árut. Még minden a pulton van. Senki sem vett semmit.

Viktor ránézett az árura. Aztán vissza Markétára. Hideg tekintete volt. – Akkor kérj kölcsön valakitől – mondta.

Az idős asszony keserű mosollyal nézett rá. Kitől? – kérdezte. – Végül is már mindenki mástól elvetted a pénzt. Kitől kérjek kölcsön? Tőled?

Viktor ökölbe szorította a kezét. Arca kipirult a dühtől. Olyan ember haragja volt ez, aki nincs hozzászokva az ellenálláshoz. Olyan ember haragja volt, aki azt hiszi, hogy minden az övé. – Nem érdekelnek a problémáid – mondta. – Fizess, különben megbánod.

Markéta szeme csillogott. Könnyek patakzottak le ráncos arcán. – Nem adhatom oda neked azt, amim nincs – suttogta.

Viktor néhány másodpercig bámulta. Csendben volt. Mellkasa emelkedett és süllyedt. Körülötte mindenki elhallgatott. A többi árus is abbahagyta a kiszolgálást. Mindenki várta, hogy mi történik. Aztán Viktor arca eltorzult. Ez már nem a düh kifejezése volt. A gyűlölet kifejezése.

Szóval játszol velem – mondta.

És akkor elkezdődött.

Egy csattanással felkapott egy doboz paradicsomot. Egy faláda volt, amit Markéta maga állított össze. Olyan paradicsomok voltak benne, amiket egész délelőtt szedett. Mindegyik egy apró, gondosan ápolt boldogsággolyó volt. Viktor felvette a dobozt, és megfordította. A paradicsomok a földre szóródtak. Némelyik eltört. Mások…