Emma nem sírt. Csak egy kis remegés érződött az ajkán, amit megpróbált elfojtani. Aztán hátralépett egyet, mintha eltűnne a falnak dőlő árnyékban.

A zene a folyosón folytatódott, de számára minden lelassult.

És éppen abban a pillanatban egy hang hallatszott, ami egyáltalán nem illett a tornaterembe.

Először csak egy motor halk zümmögése. Aztán egy másik, hangosabb. Több fej is az ablak felé fordult.

„Mi ez?” – suttogta valaki.

A hang gyorsan közeledett. Mély, szabályos… és félreérthetetlenül katonai volt.

A hangszórókból érkező zene hirtelen elhallgatott.

Aztán a főbejárat felől érkező ajtó éles csapódása hallatszott.

Egy egyenruhás férfi lépett be a tornaterembe. Nem futott. Nem sietett. Csak sétált olyan pontossággal, mint aki pontosan tudja, hová tartozik.

Mindenki elhallgatott.

Megállt a szoba közepén, körülnézett… és tekintete azonnal Emmára esett.

Az arckifejezése ellágyult.

– Tessék – mondta halkan.

Melissa azonnal kiegyenesedett. – Elnézést, de ez egy iskolai rendezvény…

A férfi nem törődött vele. Egyenesen a lányhoz lépett, és letérdelt, hogy egy magasságban legyenek.

– Késésben voltam – mondta nyugodtan. – De itt vagyok.

Emma felnézett. – Te… jöttél?

– Mondtam, hogy elmegyek, ha egy kicsit könnyebb lenne.

Ebben a pillanatban az emberek suttogni kezdtek. Néhány szülő hátralépett, amikor észrevette a férfi egyenruháján lévő jelvényt.

Melissa elsápadt. – Szóval… ki maga?

A férfi lassan kiegyenesedett.

– Az apja.

Nehéz csend telepedett rá.

Emma egy apró lépést tett felé. Aztán még egyet. Aztán szorosan megölelte, mintha attól félne, hogy újra eltűnik.

Egy pillanatnyi habozás nélkül a karjaiba emelte.

„Bocsánat, hogy lemaradtam az elejéről” – mondta halkan. „De a tánc? Még mindig sikerülni fog.”

Újra elkezdődött a zene.

De ezúttal senki sem látta a lányt egyedül állni.

Látták a gyereket, aki végre az apjával táncolt.