Éva mély levegőt vett, miközben az utolsó gyertyát is meggyújtotta az asztalon. A konyha megtelt a sült csirke és friss fűszernövények illatával, a poharak tisztán csillogtak, a teríték tökéletesen elrendezve várta a vendégeket. Ez volt az első alkalom, hogy a férje családját vendégül látta a saját otthonukban, és mindent megtett, hogy jó benyomást keltsen.

„Bizonyítanom kell, hogy képes vagyok gondoskodni róla,” ismételgette magában, miközben ellenőrizte, minden rendben van-e. De mélyen legbelül feszült volt – főleg egy személy miatt: az anyósa, Olga.

Olga mindig is szigorú és hideg asszony hírében állt. Úgy gondolta, senki sem elég jó a fiának, Márknak. Éva már az első találkozásuk óta érezte, hogy Olga elutasítja őt, és most, hogy vendégül látja a családot, tudta, hogy minden egyes mozdulatát árgus szemek követik majd.

Amikor a család megérkezett, Éva kedvesen mosolygott és üdvözölte őket. Márk támogatóan fogta a kezét, mintha érezte volna, hogy szüksége van rá. Olga belépett, végigpásztázta a konyhát, majd szinte megvető hangon szólalt meg:
– Ez lenne az a nagy vacsora?

Éva nyelt egyet, de nem hagyta, hogy a megjegyzés kizökkentse. – Igen, remélem, ízleni fog – felelte.

Az étkezés eleinte csendesen zajlott. Éva próbált beszélgetést kezdeményezni, kínálta a fogásokat, és igyekezett barátságos légkört teremteni. De Olga arca változatlanul rideg maradt.

Végül letette az evőeszközt, és mindenki hallatára megszólalt:
– Tudod, Éva… Azt hittem, a fiam olyan nőt vesz feleségül, aki legalább egy kicsit a szintjén van. Ez a vacsora… és te magad… hát, nevetséges.

A szavak, mint éles kések, vágtak Éva szívébe. Próbált higgadt maradni, de a könnyei már égették a szemét.

– Anyu, most már elég! – szólalt meg Márk, hangjában düh vibrált.

Olga azonban nem állt le:
– Te nem vagy SEMMI, Éva. Egy senki vagy, aki nem méltó a fiamhoz.

Éva lassan felállt, a szíve hevesen vert. – Bocsássatok meg, de… ezt nem érdemlem meg – mondta halkan, majd elhagyta az étkezőt.

A légkör megfagyott. Márk anyjára nézett, arcán csalódottsággal. Az apja némán ült, nem tudva, mit mondjon.

Másnap reggel Olga üzenetet talált a telefonján a fiától:
„Amíg nem tudsz tisztelettel bánni a feleségemmel, ne keresd a kapcsolatot velünk.”

Olga először dühöt érzett, majd valami mélyebb érzés tört rá: bűntudat. Felidézte Éva kedvességét, ahogy mindig próbált közeledni hozzá, és rádöbbent, hogy a saját büszkesége majdnem elvágta őt a fiától.

Pár nappal később ott állt Éváék ajtaja előtt, kezében egy kis csokor virággal. Mélyet sóhajtott, majd bekopogott. Az ajtó kinyílt, és Éva kissé meglepve nézett rá.

– Éva… beszélhetnénk? – kérdezte Olga, a hangja most sokkal halkabb és őszintébb volt, mint valaha.

Ez lehetett egy új kezdet. Vagy talán az utolsó esély.