Karina lassan lépdelt a temető kapuja felé vezető ösvényen. Az őszi szél játszadozott a hajtincseivel, a csendet csak a száraz levelek halk zizegése törte meg a lába alatt. Valami különös nyugalom lengte körbe a helyet, amelyet mások félelmetesnek tartottak.

Egész életében vonzódott a temetők melankolikus hangulatához. Gyakran ült régi sírok mellett, elgondolkodva azon, kik nyugszanak alattuk, milyen történeteket rejt a hideg kő.

Aznap azonban valami szokatlant vett észre. Egy régi sírkövet, amelyet vastag moha borított, a felirat alig volt olvasható: „Anna V.”. Karina lehajolt, ujjai végigsimították a hideg követ. Úgy érezte, mintha a név mögött rejlő történet halkan suttogná: Ne hagyj feledésbe merülni…

Körbenézett. A sírt évek óta senki sem látogatta. Talán nem maradt senki, aki emlékezne Annára. Karina elővette a táskájából egy kendőt és egy kis vizet, majd óvatosan megtisztította a követ. A moha lassan engedett, és a felirat újra láthatóvá vált.

– Most már nem vagy annyira elhagyatott – suttogta mosolyogva.

Másnap reggel, mikor ismét arra járt, valami furcsát vett észre. A síron egy friss fehér liliom feküdt – hibátlan, mintha épp most tették volna oda. A talaj nedves volt az éjszakai esőtől, de semmilyen lábnyom nem vezetett a sírig.

Karina megtorpant. Szíve hevesen vert. Ki hozhatta a virágot? És miért épp most, közvetlenül azután, hogy ő megtisztította a követ?

Este otthonában alig tudott aludni. Gondolatai újra és újra visszatértek a titokzatos liliomhoz. Kutatni kezdett az interneten, majd az önkormányzat régi nyilvántartásaiban. Végül rábukkant egy rövid bejegyzésre: Anna V. 1923-ban tűnt el rejtélyes körülmények között. A legenda szerint boszorkánysággal vádolták meg, és a közösség elűzte. Soha nem találták meg.

Karina harmadnap újra a sírhoz ment. Ezúttal nemcsak virág várt ott, hanem egy papírlap is, rajta gondosan megírt üzenet: „Köszönöm.”

A papír száraz volt, holott egész éjjel esett az eső. A betűk szabályosak, szinte túl tökéletesek voltak.

Karina hátán végigfutott a hideg. Mintha valaki a közelben figyelné. Hirtelen megfordult – de nem látott senkit. Csak a távoli sírok közt derengett egy halvány, női alak sziluettje. Karina pislogott, és a látomás eltűnt.

Azóta minden reggel újabb friss virág jelent meg Anna V. sírján. Senki sem látta, ki viszi oda. Karina soha többé nem mert egyedül visszamenni.