Léna egy hagyománytisztelő, konzervatív családban nőtt fel. A szülei mindig nagy hangsúlyt fektettek a hírnévre, a becsületre és az erkölcsre. Léna mindig engedelmes lány volt – csendes, szorgalmas, visszafogott.

Tizenhét éves volt, amikor beleszeretett Dmitrijbe, az osztálytársába. A fiú sármos volt, ambiciózus, és úgy tűnt, valóban törődik vele. Hosszú séták, közös álmok, tervezgetések a jövőről – Léna elhitte, hogy ez a szerelem örökké tart majd.

De az érettségi után minden megváltozott. Dmitrij egyre távolabb került. Kevesebbet írt, kevesebbet hívta, és egyre inkább a jövőjére összpontosított. Egyik délután, a parkban sétálva, megállt és azt mondta:

– Lénácska, beszélnünk kell.
– Mi történt? – kérdezte Léna aggódva.
– Nem folytathatjuk. El kell mennem, tanulnom kell, karriert építenem. Ez a kapcsolat… visszahúz.
– És a szerelmünk?
– Nem fér bele az életembe – suttogta, és hátat fordított.

Léna ott maradt összetörve. Úgy hitte, ez volt élete legnehezebb pillanata. De tévedett.

Néhány hét múlva pozitív lett a terhességi teszt. A kezei remegtek, a szeme könnyes volt – egyszerre félt és remélt. Elmondta a szüleinek, bízva abban, hogy mellette állnak.

De nem így történt.

– Megszégyenítettél minket! – kiabálta az édesanyja.
– Többé nem vagy a lányunk – mondta az apja, hideg tekintettel.

Hiába könyörgött, hiába ígérte, hogy egyedül felneveli a gyermeket – az ítélet megszületett: pakolj, menj el, nincs több helyed nálunk.

Tél volt. Léna egy kis bőrönddel a kezében állt a kapuban. Mögötte az otthona – előtte a bizonytalanság. Szállásról szállásra járt, mosogatott, takarított, árult, bármit elvállalt, csak hogy életben maradjon.

Megszülte kisfiát – Alexet. És vele együtt új értelmet kapott az élete.

Fáradhatatlanul dolgozott. Nappal dolgozott, éjjel tanult. Idővel kitanulta a könyvelést, és egy kis gyerekruhaüzletet nyitott, amit ő maga vezetett. Az emberek szerették – őszinte volt, megbízható, tisztességes. Alex pedig nőtt. Okos, udvarias, kiváló tanuló lett.

Eltelt tizenöt év. Egy reggel csengettek. Az ajtóban Léna szülei álltak. A kezükben virág, az arcukon megbánás.

– Sokat gondoltunk rád – mondta az édesapa, halk hangon. – És szeretnénk látni az unokánkat.

Léna nézett rájuk. Mellette állt Alex, fehér ingben, tiszta tekintettel. A fiú semmit nem tudott a múltról.

A nagyszülők nem tudtak megszólalni. A fiút látva – a tartását, a szeme csillogását – elszorult a torkuk.

Az anya térdre ereszkedett.
– Bocsáss meg… túl büszkék voltunk. Nem láttuk, milyen erős vagy.

Alex odalépett, nyújtotta a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetem önöket – mondta tisztán és egyszerűen.

Amit a szülei láttak, az térdre kényszerítette őket – szó szerint és lelkileg is. Egy lány, akit megtagadtak, felnevelt egy fiút, aki büszkeség lehetett volna bárkinek.

És Léna? Csendben figyelte a jelenetet, majd csak ennyit mondott:
– A család nem az, aki elfordul tőled, amikor bajban vagy… Hanem az, aki veled marad, bármi történjék.