Az eső egész éjszaka zuhogott, az agyagos föld felszíne puha, ragacsos masszává vált. Amikor reggel a gazda, Kálmán kiment ellenőrizni a földjét, nem várt látvány fogadta: a nedves talajon fehéres-szürkés gömbök hevertek, szinte tökéletesen szabályosak, mintha valaki szándékosan helyezte volna oda őket.

Először azt hitte, hogy csak kavicsokról van szó, amelyeket a víz mosta a felszínre. De ahogy közelebb hajolt, libabőrös lett. Ezek a gömbök ugyanis puha, kissé nyálkás héjjal borított tojások voltak. Tizenkettő.

Túl nagy a rovaroknak, túl kicsi a madaraknak
A tojások mérete zavarba ejtette. Nem voltak olyan nagyok, mint a tyúktojás, de jóval nagyobbak voltak egy átlagos rovar petéjénél. „Talán békák?” – gondolta Kálmán, de a környéken nem volt tó vagy mocsár. És miért lennének ilyen tökéletes sorokban a földjén?

Kíváncsisága és aggodalma végül győzött: egyik szomszédja ajánlására felhívott egy fiatal biológust, Esztert, aki a környék élővilágát kutatta. Eszter másnap reggel érkezett, és azonnal furcsa feszültséget érzett a helyszínen.

A biológus vizsgálata
Eszter óvatosan felemelt egy tojást, és vékony gumikesztyűjén át is érezte a tojás enyhe pulzálását. Az anyag, ami a héjat alkotta, gélhez hasonló volt, és halvány, kékes fény derengett belülről, amikor a napfény átsütött rajta.

„Ez nem madártojás” – suttogta Eszter. „De nem is kétéltű… Valami nagyon szokatlival állunk szemben.”

Amikor az egyik tojást egy steril zacskóba tette, és közelebbről megvizsgálta, a tojás belsejéből halk kaparászás hallatszott. Eszter megdermedt. „Benne van valami. És él.”

Az első repedés
Aznap éjjel Kálmán a házában ült, amikor halk pattanó hangokra lett figyelmes a földje felől. Az ablakhoz sietett, és döbbenten látta, ahogy az egyik tojás megreped. Apró, sötét karomféle bukkant ki a résen, majd egy sápadt, nyálkás lény feje. Túl hosszú nyak, túl sok szem… és egy hangtalan sikoly, ami a gazda gerincébe fagyasztotta a vért.

A hátborzongató igazság
Másnap reggel Eszter érkezett a laboreredményekkel. Arca sápadt volt, tekintete komor. „Kálmán, ezek… nem helyi fajok. A DNS-ükben olyan szekvenciák vannak, amiknek nem kellene létezniük. Ez… mintha nem is a Földről származna.”

A gazda háta mögül halk zörej hallatszott. Amikor megfordult, az egyik lény már a verandán állt, nyálkás testét lassan húzva előre, és apró, sziszegő hangot hallatott.

A kérdés, ami mindent megváltoztat
Kálmán és Eszter egymásra néztek. Vajon ezek a lények ellenségek vagy csak eltévedt utazók? És mi történik, ha mind a tizenkét tojás kikel?