A semmiből épített fel egy befektetési birodalmat, kontinenseken átívelő üzleteket kötött, és olyan szerződéseket írt alá, amelyek három hónap alatt külföldön megsokszorozták vagyonát. Magánrepülőgépen számokat, grafikonokat és előrejelzéseket tanult, de amikor a kerekek a kifutópályára értek, minden megszűnt létezni. Csak egy név járt a fejében: Emma.

Kilencven nap nélküle. Kilencven éjszaka a hangja nélkül, anélkül, hogy lefekvés előtt felolvasott volna neki, anélkül, hogy a nevetése zeneként visszhangzott volna a házban. Mielőtt elindult, azt mondta magának, hogy sikerülni fognak. Hogy ez csak egy rövid áldozat a jövőért. Hogy egy napon elmagyarázza neki, miért kell elmennie.

Vett egy óriási plüssmackót a repülőtéren. Kissé nevetségesnek érezte magát, mint egy milliárdos egy tökéletesen illeszkedő kabátban, aki egy játékot szorongat, ami majdnem nagyobb, mint egy kézipoggyász. Nem érdekelte. Elképzelte, ahogy felcsillan a szeme.

„Mr. Reynolds, megérkeztünk” – jelentette be a sofőr, miközben a limuzin egy modern fehér kőből és üvegből készült villa elé gördült.

A kapu halkan kinyílt. De a ház nem érződött otthonnak. Túl csendes volt.

Michael kiszállt, egyik kezében a medve, a másikban a telefon. Arra számított, hogy az ajtó kivágódik, és Emma a nyakába ugrik. Semmi. Csak léptei visszhangja hallatszott a márványpadlón.

„Emma?” – kiáltotta.

A válasza üres volt.

Belépett a nappaliba, és megállt. A kandalló felett lógó családi portré eltűnt. Helyette egy hatalmas festmény állt Oliviáról, az új feleségéről, drámai pózban, hideg mosollyal. Valami megdermedt benne.

„Isabelle?” – kiáltotta a nevelőnőnek.

A nő bizonytalanul jelent meg az ajtóban. „Miss Emma… kint van, uram.”

Az a hangnem. Óvatos. Kerülődő.

Michael érezte, hogy a szíve hevesebben ver. További kérdés nélkül az üvegfal felé indult, amely a kertbe vezetett. Kitárta.

Perzselően tűzött a nap. A tökéletesen nyírt gyep közepén egy apró alak állt. Emma egy fekete szemeteszsákot vonszolt, majdnem magasabbat nála. A zsák olyan nehezen siklott a fűben, mintha kövekkel lenne tele. Remegett a keze. Térdén kosz volt, haja verejtéktől ragadt.

Néhány méterre Olivia egy nyugágyban ült, napszemüveggel a szemén, kezében egy pohár jegeskávéval. Látható érzelem nélkül figyelte a jelenetet.

– Emma! – kiáltotta Michael.

A lány összerezzent. Amikor meglátta, elejtette a zsákot, és majdnem térdre rogyott.

– Apa… sajnálom… végeztem… kérlek, ne haragudj – lehelte ki két lélegzetvétel között.

Ezek a szavak jobban sújtották, mint bármilyen anyagi összeomlás. Nem az, hogy „Apa, itthon vagy.” Nem az, hogy „Hiányoztál.” Egy bocsánatkérés.

Odaszaladt hozzá, és megölelte. Könnyű volt. Túl könnyű. Érezte, hogy a teste remeg.

– Mi folyik itt? – kérdezte halkan, de a hangja elcsuklott.

Emma a korához képest túl komoly tekintettel nézett rá.

– Olivia azt mondta, ha nem vagy itt, ki kell érdemelnem a helyem – suttogta. – Hogy semmi sem ingyenes. Hogy ha ebben a házban akarok maradni, hasznosnak kell lennem. És hogy ha panaszkodom, akkor bentlakásos iskolába küld… messze.

Michaelnek elállt a lélegzete.

– Azt mondta, hogy nyugalomra van szükséged – folytatta Emma. – Hogy nem terhelhetlek ostobaságokkal. Hogy fontos vagy, és nagy dolgaid vannak. Szóval próbáltam jó lenni. Tényleg próbálkoztam.

Minden szó repedés volt a még mindig szilárd világában. Birodalmat épített. Eközben Emma azért küzdött, hogy otthon lehessen.

Michael lassan felállt. Olivia felé fordult.

– Igaz ez? – kérdezte nyugodtan.

Olivia levette a szemüvegét. – Felelősségre tanítom. Ez nem jótékonyság, Michael. Fegyelmet tanítok neki. Egy kis munka nem árt neki.

– Nyolcéves – felelte.

– És három hónapja nem voltál otthon – csattant fel Emma.

Késő csend telepedett közéjük.

Michael rájött valamire, amit eddig nem volt hajlandó beismerni. Azt hitte, mindent delegálhat. A vállalkozás vezetését. A befektetéseket. Még a nevelést is. De vannak dolgok, amiket nem lehet delegálni.

Megfogta Emma kezét.

– Soha többé nem kell aggódnod a lányod megélhetése miatt – mondta határozottan.

Aztán Oliviához fordult. – Pakold össze a holmidat. Még ma.

Olivia bizonytalanul felnevetett. – Nem mondod komolyan.

– Azt hiszem – felelte anélkül, hogy felemelte volna a hangját. – Az ügyvédek holnap elmagyarázzák a részleteket.

Aznap este Michael nem a pénzügyi kimutatások felett ült. A lánya ágyán ült, egy plüssmackóval közöttük, és minden részletet hallgatott a kihagyott három hónapról. Régóta először nem tartott kezében telefont.

A birodalma megállt. A részvények nem mozdultak. A piacok nem omlottak össze. A világ nem omlott össze.

De megértette, hogy majdnem elvesztett valamit, amit semmilyen szerződés nem pótolhat.

És amikor Emma lefekvés előtt halkan azt mondta neki: „Apa, azt hittem, csalódást okoztam neked”, tudta, hogy az igazi felelősség nem a nyolcéves gyereké, hanem a férfié, aki azt gondolta, hogy a siker helyettesítheti a jelenlétet.