Minden lépés egy kis győzelem volt, minden lélegzetvétel egy küzdelem. A kemoterápia harmadik köre elvette az erőmet, a hajamat és a testem feletti uralmam érzését. Csak a hitem maradt. Hit abban, hogy otthon biztonságban leszek. Hogy Leo ott lesz. A férjem. A férfi, aki könnyes szemmel megesküdött nekem, hogy gondoskodni fog rólam. Hogy békém lesz. Hogy nem leszek egyedül.

Ahogy kinyitottam az ajtót, zenét hallottam.

Romantikus. Lágy. Ugyanaz a zene, amire a konyhában táncoltunk, amikor még normális volt a világ. Egy pillanatra elmosolyodtam. Talán meglepetést tervezett nekem. Talán azt akarta, hogy jobban érezzem magam. Talán…

Aztán beléptem a nappaliba.

És a világ megállt.

A kanapén. Az én kanapémon. Leo egy másik nővel feküdt. Összefonódtak, szégyen nélkül, sietség nélkül csókolóztak, mint két ember, akik biztosak benne, hogy senki sem fogja elkapni őket. A gyógyszeres zacskóm kicsúszott a kezemből, és egy puffanással a földre esett.

„Leo… mi a…” – mondtam. Elcsuklott a hangom, mintha nem is az enyém lenne.

Elfordította a fejét. Rám nézett. A sápadt arcomra. A csuklómon lévő kórházi karkötőre. Remegő kezeimre. És nem nézett félre. Nem pirult el. Nem rezzent meg.

Elmosolyodott.

„Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar találkozunk” – mondta nyugodtan, szinte unottan. „Ha már itt vagy, maradjunk egyszerűen. Van egy órád, hogy összepakolj és elmenj.”

Úgy éreztem, hogy felfordul a gyomrom. „De… megígérted nekem. Megesküdtél, hogy gondoskodsz rólam.”

Felkelt a kanapéról. Lassan. Mint aki irányít. „Elegem van abból, hogy egy beteg nővel foglalkozom” – mondta érzelemmentesen. „Nem azért vettem feleségül, hogy ápolónő legyek. Azért vettem feleségül, hogy éljek. És te… csak elrohadsz. Nem vagyok hajlandó több percet pazarolni rád.”

A szavak nem voltak hangosak. Nem voltak hisztérikusak. Pontosak voltak. És jobban fájtak, mint bármi, amit a kemoterápia valaha is tett velem.

A térdem összerogyott. A falnak dőltem, könnyek patakzottak az arcomon, megállíthatatlanul. Aztán nevetést hallottam. A szeretője nevetett. Hangosan. Gátlástalanul. Mintha a fájdalmam valami abszurd komédia része lenne.

Abban a pillanatban egy dologban biztos voltam: azt hitték, győztek. Azt hitték, összetörtem. Beteg. Gyenge. Hogy nincs hová mennem.

De valami fontosat nem tudtak.

Aláírtam a dokumentumokat, mielőtt kórházba kerültem. Nem azért, mert paranoiás voltam. Hanem azért, mert mindig is gyakorlatias voltam. A ház nem Leóé volt. Az én nevemen volt. Csakúgy, mint a közös számlák. Pont mint a cég, amit hivatalosan vezettem, bár szeretett dicsekedni vele. És még valami: a kórházból felkeresett ügyvéd egy régi barátom volt. És pontosan tudta, mit kell tennie.

Nem vittem el a csomagjaimat. Csak a telefonomat.

Elmentem a szállodába. Azon az éjszakán nem aludtam. Nem a fájdalom miatt. Hanem a döntés miatt. A reggel gyorsan indult. Jogi lépések. Fiókok blokkolása. Azonnali hozzáférés-megvonás mindenhez. És egyetlen telefonhívás a szállodába, ahol Leo az „új szerelmével” szállt meg, mert a ház már nem volt elérhető.

Kevesebb mint huszonnégy órával később a szálloda halljában álltam. Gyenge. Kimerült. De egyenlő.

És ott volt.

Térdelt.

Nincs per. Nincs arrogancia. Nincs mosoly. Könyörgés. Sírás. Azt mondta, hogy hiba volt. Hogy félt. Hogy nem gondolta komolyan. Hogy szüksége volt rám.

Ránéztem, és semmit sem éreztem. Nincs öröm. Nincs bosszú. Csak békesség.

„Amikor beteg voltam, azt mondtad, hogy egy percet sem akarsz velem vesztegetni” – mondtam halkan. „Most adok neked egyet. Hogy emlékezz, milyen érzés, amikor valaki elhagy, amikor a legnagyobb szükséged van rá.”

Megfordultam és elmentem.

A kemoterápia sokat elvett tőlem. De elvette az illúzióimat is. És adott nekem valami drágábbat, mint annak a szerelme, aki az első próbánál elárult.

Visszaadta nekem magamat.