A második éjszaka felemeltük a hangunkat.

A harmadik éjszakára már féltünk.

Caleb az ágyon ült, hátát a falnak nyomva. Gipszbe vert keze horzsolt volt, a csuklója körül repedt. Gyorsan lélegzett, mintha maratont futott volna.

„Apa… jön” – suttogta. „Most itt van.”

Az alkarja belső oldalára mutatott.

Vivian olyan tekintettel nézett rám, ami azt mondta: Ez nem normális.

Továbbra is kerestem a racionális magyarázatot. Kompartment szindróma? Allergiás reakció? Neuropátiás fájdalom? Az orvosok azt mondták, hogy a törés tiszta, szövődmények nélküli.

De valami nem volt rendben.

Az ujjai körüli bőr jobban megduzzadt, mint kellett volna. Az ujjbegyei enyhén lilák voltak. És ahogy közelebb értem, furcsa, édes szagot éreztem.

Már nem pánik volt.

Ez volt a probléma.

„Megyünk a sürgősségre” – mondtam.

Eleinte a sürgősségi osztályon ugyanúgy reagáltak, mint mi. Szorongás. Gyermeki képzelgés. Talán klausztrofóbiás reakció a kötelékekre.

Amíg a fiatal orvos észre nem vett valamit.

„Lázas” – mondta halkan. „És nézzék a duzzanatot.”

Ahogy elkezdték felvágni a gipszet, Caleb sírni kezdett – nem félelemtől, hanem megkönnyebbüléstől.

Amint a felső fele lejött, mindannyian megdermedtünk.

A bőr feszült, vörös és helyenként sötétlila volt. Genny szivárgott a csuklóján lévő kis sebből. És a felszín alatt finom, szabálytalan pulzálás volt.

„Azonnal menjenek a műtőbe” – mondta élesen az orvos.

Két órával később a sebész elmagyarázta a valóságot.

Nem pszichózis volt.

Nem túlzás.

Súlyos bakteriális lágyrészfertőzés alakult ki a gipsz alatt. Valószínűleg egy agresszív baktérium jutott be a kis sebbe a törésből. A gipsz zárt, meleg környezete ideális feltételeket biztosított.

A nyomás egyre nőtt. A genny felhalmozódott. A gyulladás előrehaladt a fascián.

„Még néhány nap” – mondta a sebész komolyan –, „és akár nekrózissal is foglalkozhatunk. Vagy szepszissel.”

Vivian sírva fakadt.

Caleb nem hazudott.

A „mozgás” nem képzelődés volt. Pulzáló gyulladás volt. Egy terjedő fertőzés. A nyomás és a méreganyagok által irritált idegek kaotikus jeleket küldtek az agynak – égő érzés, viszketés, mozgásérzés a bőr alatt.

A teste sikoltott.

És azt mondtuk neki, hogy csak képzelődik.

A sebészeti sebtisztítás és az intravénás antibiotikumok után az állapota stabilizálódott. Az orvosok a nekrotizáló fertőzés korai szakaszáról beszéltek – egy ritka, de veszélyes szövődményről.

„Kivételesen éles érzéke volt a saját testéhez” – jegyezte meg az orvos. „Néhány gyerek csak sírt. Pontosan leírta a folyamatot.”

Aznap este, amikor az ágya mellett ültünk, nyugodt volt. Fáradt, de nyugodt.

– Már nem mozdul – mondta halkan.

Megfogtam az ép kezét. – Sajnálom – suttogta Vivian.

Komolyabban nézett ránk, mint ahogy egy tízévesnek képesnek kellene lennie. – Megmondtam.

Igen.

Mondta.

Néha a fájdalom nem sikolyként jön. Suttogásként jön, amit a felnőttek könnyen félelemnek hisznek.

Ezúttal szerencsénk volt, hogy időben elkezdtünk figyelni.

Mert ami a gipsz alatt csapdába esett, az nem a képzelet szüleménye volt.

Egy fertőzés volt az, ami utat tört magának a testében.