– Megérdemled a békét? – ismételte apósom lassan, és ráemelte a tekintetét. Nem volt benne harag, inkább hideg csalódás. – Érdekes.
Felállt. Egy apa, aki egész életében hajnali négykor kelt munkába, egy férfi, aki soha nem emelte fel a hangját.
– Tudod, hány éjszakán nem aludt az édesanyád, amikor kicsi voltál? – folytatta. – Hány éjszakán nem aludtam?
A férjem vállat vont. – Az más. Most dolgozunk, stressz van…
– Nem – szakította félbe élesen az apósom. – Egy dolog, hogy a feleségednek császármetszése volt. Egy másik dolog, hogy a teste még mindig gyógyul. Egy másik dolog, hogy minden este felkel, mert TE nem akarsz.
A konyhában az anyós a mosogatónak támaszkodott. Remegett a keze.
– Hallom – mondta halkan. – És szégyellem magam miattad.
A férj elsápadt. – Anya, túlzol…
– Nem – mondta a nő. – Túloztam, amikor bocsánatot kértem. Amikor azt mondtam, hogy csak fáradt vagy. Nem vagy fáradt. Kényelmesen érzed magad.
Az após vett egy mély lélegzetet. – Nálunk – mondta nyugodtan – a gyerek anyját soha nem küldik a fürdőszobába, hogy a férfi aludhasson. És egy férfinak, aki ezt normálisnak tartja, komolyan el kellene gondolkodnia azon, hogy készen áll-e apa lenni.
A férj nevetett, de üres, ideges nevetés volt. – Szóval most rosszfiú vagyok?
– Nem – válaszolta az apósom. – Te egy gyerek vagy. És én nem fogok gyereket nevelni.
Felvettem a kabátomat. Senki sem állított meg. Anyósom olyan szorosan ölelt magához, hogy összecsuklott a térdem.
„Velünk maradhatsz” – suttogta. „Amíg csak szükséged van rá.”
Aznap este veszekedés nélkül távoztam. Kiabálás nélkül. Két hónap óta először aludtam négy órát egyhuzamban.
Reggel üzenetet kaptam a férjemtől. Hosszút. Tele szemrehányásokkal, magyarázkodásokkal, félreértés szavaival. De egy mondat hiányzott. Egy bocsánatkérés.
És akkor megértettem valami alapvető dolgot: nem vagyok önző. Anya vagyok. És ha valakinek problémája van egy síró gyerekkel, akkor a probléma nem a gyerek.
Ő egy olyan ember, aki összekeveri a csendet a szeretettel és a vigasztalást a jogosultsággal.