De aztán észrevettem egy részletet, ami mindent megváltoztatott.

A darabnak finom állaga volt, nem sima, mint a zöldségeknek, és nem is éles, mint a műanyag. És amikor egy kanállal kissé megforgattam, valami megjelent, amitől összeszorult a gyomrom. Egy kis görbe vonal. És egy furcsán ismerős forma.

Azonnal lehúztam az edényt a tűzhelyről, pedig még nem volt bekapcsolva. Lassan, óvatosan kiöntöttem a zacskó tartalmát egy tányérra, mintha félnék, hogy hozzáérek. A zöldségek az oldalára gurultak, és a fényes darab középen maradt.

Egy állat fagyott teste volt.

Nem az egész teste. Nem valami nagy dolog. De elég fényes ahhoz, hogy ne hagyjon kétséget. Egy kis mancs. Apró ujjakkal. Karmokkal.

A konyhapult felett álltam, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Az első ösztönöm az volt, hogy hátráljak, a második, hogy mindent kidobjak, a harmadik, hogy azon tűnődjek, vajon csak képzelődöm-e. De a valóság könyörtelen volt. Amivel szembesültem, az nem a természet, hanem a rendszer hibája volt.

Nem tudom, meddig álltam ott. Percekig, talán tovább is. Aztán automatikusan a telefonom után nyúltam. Lefényképeztem a tányér tartalmát, a csomagolást a gyártási tétellel és dátummal, és gondosan lezártam a zacskót egy másik csomagba. Remegett a kezem.

A gyártó ügyfélszolgálata hidegen és tudósan válaszolt. Bocsánatkérés, ígéret a kivizsgálásra, kérés a termék visszaküldésére. A szupermarket felajánlotta a vételár visszatérítését. De senki sem tette fel a fő kérdést: hogyan kerülhetett ilyesmi emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekbe.

Aznap este nem ettem. És utána sokáig nem tudtam kinyitni a fagyasztót anélkül, hogy ez a kép ne jutott volna eszembe. Azóta minden zacskót, minden csomagot, minden “hétköznapi” élelmiszert ellenőriztem.

Mert néha a horror nem a filmekben vagy a sötét sikátorokban rejlik. Néha csendben, megfagyva fekszik a borsó és a sárgarépa között, arra várva, hogy észrevedd.