Száguldva érkezik, mintha az ég megrepedt volna, és úgy döntött volna, hogy egyszerre mindent kiürít. Cseppek doboltak a leveleken, lefolytak a fatörzseken, és percek alatt sárpatakokká változtatták az ösvényeket. A páratartalom olyan sűrű volt, hogy tapinthatónak tűnt.

Miguel Álvarez kapitány már három hete a környéken volt. Egy különleges művelet, amelyről nem beszéltek hangosan, még egymás között sem. Az egység küldetése egy fegyveres csoport mozgásának feltérképezése volt, amely a dzsungelt búvóhelyként használta. Nem ez volt az első és nem is az utolsó ilyen küldetés. Miguel tapasztalt katona volt. Látott már halált. Látott már félelmet. Látott már összeomlott embereket, és olyanokat, akik túlélték a lehetetlent.

De a dzsungelnek megvoltak a saját szabályai. És a saját módjai, hogy emlékeztesse az embert arra, hogy nem ő az úr itt.

Aznap az egység egy folyó mentén haladt. Nem volt széles, de alattomos volt. Az előző napok esője viharos áramlattá változtatta, sziklákat tépett le a fenékről, és fatörzseket cipelt magával, mintha papírból lennének. Miguel volt az utolsó. Ellenőrizte az ösvényt, hallgatta a körülötte lévő hangokat, megpróbálta értelmezni a terepet.

És akkor meghallotta.

Nem lövés volt. Nem emberi sikoly. Egy hang, ami nem tartozott a környezetbe. Egy mély, rekedt zihálás, amit heves vízcsapkodás szakított meg.

Miguel megállt.

Felemelte a kezét, hogy jelezze a többieknek, és lassan közelebb lépett a folyó feletti szikla széléhez. A lenti víz zavaros, barna és habzó volt. Az áramlat olyan erős volt, hogy már a ránézés is tiszteletet keltett. És félelmet.

Akkor meglátta.

Először tényleg azt hitte, hogy egy fadarab. Valami, amit a folyó letépett, és most tehetetlenül vonszolta magát. De a mozgás szabálytalan volt. Túl élénk. Aztán egy fej bukkant fel a hullámok között. Széles. Erős. Jellemző foltjaival.

Egy jaguár.

Az egyik legveszélyesebb állat a környéken. Tökéletes ragadozó. Csendes gyilkos. Egy állat, amelyet még a fegyveresek is elkerültek, ha lehet.

És ez a jaguár fuldoklott.

Az állat küzdött az áramlattal, próbálta a fejét a víz felett tartani. Erős mancsai csapkodtak, karmai hiába próbáltak bármi szilárdba kapaszkodni. Néhány másodpercenként a jaguárt a víz alá sodorta az áramlat, hogy aztán újra felbukkanjon, levegőért kapkodva, és olyan hangot adva ki, amitől jég folyt végig Miguel gerincén.

Valami baj volt. A jaguárok kiváló úszók. A folyók nem jelentenek akadályt számukra. De ez az állat az életéért küzdött.

Miguel gyorsan megértette, miért. Valami csillogott a felszín alatt. Egy darab régi fém. Egy szerkezet maradványai, talán kábelek vagy egy összeomlott híd megerősítései. A jaguár csapdába esett. Az egyik hátsó mancsa egy fémhurokba vagy drótba gabalyodott. Minden mozdulat visszahúzta.

Az egység mögötte gyűlt össze. Senki sem szólt. Mindannyian ugyanazt látták.

– Uram – mondta halkan az egyik katona. – Ez nem a mi problémánk.

Miguel tudta, hogy igaza van. Parancsot kaptak. Küldetést kaptak. És józan eszük volt. Őrület volt leereszkedni egy tomboló folyóba egy csapdába esett jaguárhoz.

És mégsem tudott mozdulni.

Nézte, ahogy az állat ugyanazzal a kétségbeeséssel küzd, mint amit az emberekben látott az utolsó másodperceikben. Nem ellenség volt. Nem célpont. Egy élőlény volt, aki egy ember alkotta csapdába esett.

Miguel letette a puskáját.

– Biztosítsátok a területet – mondta nyugodtan. – Lemegyek.

Valaki káromkodott. Valaki tiltakozott. De senki sem állította meg.

Levette a nehéz mellényét, levette a hátizsákját, és csak a legszükségesebbeket hagyta magánál. Aztán megragadta a gyökereket, és lassan leereszkedett. Amint belépett a vízbe, az áramlat brutális erővel csapta le. A jeges víz elvette a lélegzetét. A láb alatti sziklák csúszósak és instabilak voltak.

Minden lépés küzdelem volt.

A jaguár azonnal meglátta.

Az állat ösztönösen reagált. Elfordította a fejét, kinyitotta a száját, és morgott. A hang mély, vibráló volt, tele félelemmel és agresszióval. Miguel érezte, hogy összeszorul a gyomra. Tudta, hogy a jaguár nem érti a segítséget. Csak a fenyegetést látta.

Az áramlat mindkettőjüket magával rántotta. Miguel megpróbált oldalra kerülni, hogy ne érhesse el az agyarait. Egy ponton a jaguár élesen meglendítette a mancsát. A karom centiméterekkel tévesztette el Miguel fejét. A víz teljesen összezárult felettük, és Miguelnek le kellett vetődnie, hogy elkerülje az újabb kitörést.

Sötét volt a felszín alatt. Látott egy fémakadályt. Drót, rozsdás, de erős. A jaguár lába köré akadt. Minden mozdulata egyre szorosabbá tette.

Miguel előhúzta a kését.

Remegett a keze, nemcsak a hidegtől. Gyorsan, hanem pontosan is kellett dolgoznia. Egyetlen hiba, és elveszítheti a karját. Vagy az életét.

A jaguár küszködött, a fájdalom és a pánik kiszámíthatatlanná tette. Miguel érezte, hogy elfogy az ereje. Az áramlat szikláknak csapódott, víz ömlött a szemébe, a szájába. Minden lélegzetvétel égett.

Végül a drót elszakadt.

Abban a pillanatban a jaguár hihetetlen erővel vetette magát. Miguelt félrelökte az áramlat, a partnak csapódott, alig tudott talpon maradni. Felhúzta magát a sekély vízre, és térdre esett, levegőért kapkodva.

Támadásra számított.

Fájdalomra számított.

A jaguár néhány méterre állt. Vizes, sáros, kitágult pupillákkal. Nehézkesen lélegzett. Víz csöpögött a bundájából, izmai remegtek a kimerültségtől.

Egymásra néztek.

A másodpercek lassan teltek.

Aztán a jaguár olyasmit tett, amit Miguel soha nem fog elfelejteni.

Lehajtotta a fejét.