Soha nem mondta ki nyíltan. Ehelyett inkább apró megjegyzéseket tett, amelyek jobban fájtak, mint egy nyílt sértés. „Szóval még mindig tanítasz?” – kérdezte édes hangon. „Ez biztos… aranyos.” Vagy mosolyogva azt mondta: „Tudod, tik-tak, drágám. Repül az idő.”

Amikor bejelentette a terhességét, apám porcelánbabaként kezdett körülötte forogni. Közben én lettem a diszkrét támasza. Eleinte csak a buli megszervezéséről szólt. Aztán főzés. Takarítás. Dobozok cipelése. Poharak pucolása. Minden, „mert pihennie kell”.

A buli napján a hely tökéletesnek tűnt. A lufik, virágok, az asztalok a legapróbb részletekig összehangoltak. A vendégek beléptek és csodálattal sóhajtottak. Melinda mosolyogva fogadta a dicséretet. – Köszönöm, rengeteg energiát fektettem ebbe – mondta, miközben én a konyhában álltam egy ronggyal a kezemben.

Körbeszaladtam az étkezőasztalnál, ételt töltöttem, és feltakarítottam a kiömlött italokat. Amikor végre elérkezett az ajándékok ideje, leültem. Fáradt voltam, de örültem, hogy végeztem vele.

Egymás után csomagolta ki a díszes ajándékokat. Babakocsi. Designer ruhák. Elektronikus babaőr. Aztán én kerültem a sorra az ajándékomért. Egy praktikus kosár pelenka, törlőkendő, tápszer, kézzel varrott előkék és ajándékkártyák.

Melinda felvette, megdöntötte a fejét, és elvigyorodott. – Hát… ez egy kicsit egyszerű. Gondolom, nem mindenki érti, mire van igazán szüksége egy babának.

Valaki nevetett. Éreztem, hogy ég az arcom.

Aztán egy száraz köhögés hallatszott.

A nagyapám. Hetvenkét éves. Volt iskolaigazgató. Egész este hallgatott. Most lassan felállt, a botjára támaszkodott, és egyenesen Melindára nézett.

– Egész délután itt ültem – mondta nyugodtan. – És egy fiatal nőt figyeltem, aki keményebben dolgozott, mint bárki más ebben a szobában. Főzött. Takarított. Felszolgált. És ahelyett, hogy megköszönnéd neki, gúnyolod.

A szoba elcsendesedett.

– Egy gyereknek nincs szüksége luxusra – folytatta. – Szeretetre, alázatra és olyan emberekre van szüksége, akik értékelik mások munkáját. És ha ezt nem érted, akkor ez a legértékesebb ajándék a szobában.

Kinyújtotta felém a kezét. – Gyerünk, lányom.

Felálltam. Apám hallgatott. Melinda egy szót sem szólt.

És hosszú idő óta először emelt fővel mentem el.