De ezúttal ragaszkodott hozzá. Semmi buli. Semmi vacsora. Semmi vendég.

Tiszteltem ezt. Legalábbis felszínesen.

De csendben elkezdtem spórolni. Nem nagy nyilvános gesztust akartam, hanem valami személyeset. Valamit, ami megmutatja neki, hogy a nap még mindig sokat jelent nekem. Vettem gyémánt fülbevalókat. Nem hivalkodót, de pontosan az ő stílusát. Finom, elegáns, olyant, amiről biztos voltam benne, hogy évekig fog hordani. Alig vártam, hogy lássam a reakcióját, amikor otthon odaadtam neki, csak mi ketten.

Aztán eljött a pillanat, ami mindent megváltoztatott.

Néhány nappal a születésnapja előtt történt. Találkoztam Markkal, az egyik munkatársával, a boltban. Röviden ismertük egymást, beszélgettünk párszor céges rendezvényeken. Váltottunk pár udvarias mondatot, semmi különöset. Aztán elmosolyodott, és azt mondta: „Pénteken találkozunk Jenna születésnapján!”

Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Nagyon igyekeztem nem mutatni.

„Persze” – mondtam mosolyogva. „Ugyanott, ahol legutóbb?” – kérdeztem, szándékosan időt nyerve.

Mark nevetett. „Nem, ezúttal abban az új helyen, amit Le Bijou-nak hívnak a belvárosban. Pénteken hétkor. Az egész csapat ott lesz, barátok… és azt hiszem, a család.”

Család. A szó sokáig visszhangzott a fejemben, miután elbúcsúztunk.

Úgy jöttem ki a boltból, mintha valaki görcsbe rándította volna a gyomrom. Egy elegáns étterem. Egy buli. Vendégek. És fogalmam sem volt. Minden, amit Jenna mondott, hogy nem akar, egyértelműen megtörténik. Csak nélkülem.

Hazafelé menet olyan kérdéseket tettem fel magamnak, amelyeket korábban soha nem tettem fel magamnak. Miért nem mondta el? Szégyell engem? Akar egy estét a férje nélkül? Vagy valami történik az életében, amit már nem oszt meg velem?

Amikor hazaértem, teljesen normálisan viselkedett. Mosolygott, megkérdezte, hogy telt a napom. Egy csepp idegesség sem látszott rajta. A gyémánt fülbevalók mélyen el voltak rejtve egy fiókban, és most először éreztem valami láthatatlan, de nehéz dolgot közöttünk.

Péntek este úgy döntöttem, hogy odamegyek. Nem akartam jelenetet csinálni. Válaszokat akartam.

A Le Bijou pontosan olyan hely volt, amilyennek elképzelném, ha valaki imponálni akar. Halvány fények, drága bor, elegáns vendégek. Beléptem, és azonnal megláttam. Jenna a szoba közepén állt, nevetett, egy olyan ruhában, amit évek óta nem láttam. Boldognak tűnt. Szabadnak.

És akkor észrevettem egy részletet, ami jobban meglepett, mint az egész bulit.

Nem voltak születésnapi díszek. Nem volt torta. Nem voltak gratulációk. Koccintottak, de senki sem említette a születésnapját. Minden… hivatalosnak tűnt. Formálisnak.

Abban a pillanatban észrevett. Elsápadt. Bocsánatot kért, és gyorsan odajött hozzám.

„Mit keresel itt?” – suttogta.

„Én kérdezhetném” – válaszoltam nyugodtan. „Azt hittem, nem ünnepled a születésnapodat.”

Rám nézett, majd vissza a szobára. És végül felsóhajtott.

„Ez nem születésnap” – mondta halkan. „Ez egy búcsúbuli.”

Ekkor jöttem rá, hogy végig rossz kérdéseket tettem fel.

Jenna elmagyarázta, hogy külföldi állásajánlatot kapott. Egy ajánlatot, amire évek óta vágyott. Tudta, hogy ha most elmondaná, visszautasítaná miattam. Ezért meg akart győződni arról, hogy tényleg el akarja-e fogadni. Ez a vacsora nem egy felnőtté válás ünnepe volt, hanem egy fejezet vége.

„A születésnapom után akartam elmondani neked” – mondta. „Amikor tiszta leszek.”

Ott álltam, és úgy éreztem, mintha valaki kiütötte volna a lábam alól a padlót. A gyémánt fülbevalóim még mindig a kabátom zsebében voltak. Most először értettem meg, hogy ez nem egy titkos ünneplés. Ez egy titkos döntés.

És néha az igazság bonyolultabb, mint egy egyszerű hazugság.

Aznap este együtt távoztunk. Nem beszéltünk. De mindketten tudtuk, hogy attól a pillanattól kezdve a kapcsolatunk már nem a meglepetésekről fog szólni, hanem olyan döntésekről, amelyek megváltoztatják az egész életünket.