Egy közjegyző által hitelesített dokumentum volt.

A csend a teremben sűrűsödött, míg csak a kristálycsillárok feletti lámpák tompa zümmögését lehetett hallani.

A menyasszony ismét az első sorra nézett, mintha a szeme nem akarná elfogadni a szavak jelentését. A kezei kissé remegtek.

A vőlegény lassan befejezte a dokumentum olvasását. Túl lassan. Aztán felemelte a fejét. Arckifejezése enyhe derültségből teljes zsibbadtságba váltott.

A vőlegény anyja előrehajolt.

„Szóval mi az?” – sziszegte türelmetlenül. „Valami szentimentális levél?”

A menyasszony apja hallgatott. Egyenesen állt, kezeit összefonta maga előtt. Nem védekezett. Nem magyarázkodott. Csak várt.

A menyasszony végre vett egy mély levegőt.

„Apa…” – elcsuklott a hangja. „Ez…”

A vendégek felé fordult. Az összes tekintet felé, amely egész este méregette, értékelte, elítélte.

– Ez tulajdonjog átruházása – mondta halkan, de érthetően. – Száz százalékos részesedés.

Morajlás hallatszott a teremben.

– Milyen részesedés? – kérdezte valaki hitetlenkedve.

A vőlegény felállt.

– Ez az étterem – mondta remegő hangon. – És a szomszédos épületek.

A nevetés, ami egy pillanattal ezelőtt még az asztalok között bugyogott fel, eltűnt. Helyét döbbent csend vette át.

A vőlegény anyja elsápadt.

– Ez lehetetlen – suttogta. – Ez a hely egy befektetési csoporthoz tartozik…

– Az volt – válaszolta nyugodtan a menyasszony apja. Egész este először szólalt meg hangosan.

Mindenki felé fordult.

– Harminc évig dolgoztam építkezéseken – folytatta. – Nem öltönyben. Porban, esőben és fagyban. Nem kérdeztem, ki gazdag. Csak azt kérdezték, hogy kibírom-e.

A lányára nézett.

– Nem mutattam meg mindent, amit kerestem. Spóroltam. Befektettem. Csendben maradtam.

Aztán tekintete a vőlegény anyjára vándorolt.

„Nem akartam, hogy bárki is a pénzért vegye feleségül a lányomat. Tudni akartam, hogy elfogadnád-e pénz nélkül.”

Egy tű leesését lehetett hallani a folyosón.

„Ez a boríték” – tette hozzá – „nem a gazdagságról szól. „A biztonságról. Hogy soha többé ne függjön mások megvetésétől.”

A menyasszony sírt. Nem csendben. Megkönnyebbülten.

A vőlegény odament hozzá és megölelte. Ezúttal habozás nélkül, közönség nélkül, szerepek nélkül.

A vőlegény anyja lassan hátradőlt a székében. Arca kifejezéstelen volt. Életében először nem volt mit mondania.

És a szerény, rongyos kabátos férfi visszaült a helyére az oszlophoz.

Olyan feltűnésmentesen, mint egész életében.

Csak ezúttal senki sem kételkedett afelől, hogy ki is valójában a leggazdagabb ember a szobában.