A férjem az ajtóban állt, bundájára támaszkodva, alig tartotta az egyensúlyát. A lehelete nehéz volt az alkoholtól, a szeme üveges és ingerült.

„Mit mondtam, mit főzzek?” – morogta. „Ma ünnep van. Egy átlagos vacsora. És itt semmi sincs.”

„Dolgozom” – válaszoltam halkan. „Válságban voltunk. Majdnem huszonnégy órája nem aludtam.”

Közelebb lépett. „Nem érdekel. Minden normális feleség kibírja. Te csak állandóan nyafogsz. Undorító rád nézni.”

Megpróbáltam elmenni mellette, legalább átöltözni. Nyúltam a szekrény felé.

„Adj öt percet” – mondtam. „Fogom a holmimat és kimegyek.”

Elállta az utamat.

– Egy percre se. – Olyan erősen lökött meg, hogy megbotlottam. – Menj ki. Soha többé nem akarlak látni. Nincs szükségem egy ilyen feleségre.

Az ajtó becsapódott. A zár kattanása. Aztán a lánc. Egy hang, ami végleg elválasztja a múltat ​​a jelentől.

Csak egy vékony fürdőköpenyben álltam ott, mezítláb, remegő kézzel. A beton a lábam alatt jeges volt. Leültem a bejárat lépcsőjére, és átöleltem a térdeimet. Szégyelltem magam, megalázottnak éreztem magam, de legfőképpen üresnek. Reggel a felesége voltam. Este egy senki.

A villany felgyulladt az ajtó mögött. Bekapcsolta a tévét. Egy újévi film. A nevetés visszhangzott a hangszórókban, mintha mi sem történt volna.

A hideg kezdett átjárni a csontjaimat. Lementem a földre, és megpróbáltam felmelegedni azzal, hogy összedörzsöltem a kezeimet. Fájtak a lábaim, égett a hátam, és bennem a sokkot lassan felváltotta egy csendes, fojtogató düh.

Néhány perc múlva az ajtó újra kinyílt. Szó nélkül egy régi kabát zuhant le a lépcsőn.

– Tessék – jött a hangja felülről. – Legalább vedd fel. Undorító.

Azonnal felismertem. A kabát, amit egyszer megtiltottam neki, hogy kidobjon. – Még jól jöhet – mondtam akkor. Az irónia a gyomromba szúrt.

Felvettem a fürdőköpenyem fölé. Szűk volt, rövid ujjú, és a cipzár nem záródott. Kétségbeesésemben a zsebembe dugtam a kezem, nem várva mást, csak az ürességet.

És akkor éreztem.

Valami keményet. Téglalap alakút. Hideget.

Kihúztam és megdermedtem.

Egy bankkártyát tartottam a kezemben. Nem a szokásosat. Fekete volt, név nélkül, egy apró arany szimbólummal. Alatta egy összehajtott papírdarab volt. És valami más. Egy kulcs. Nehéz, fém, címkével.

A szívem hevesen vert.

Kihajtogattam a papírt. Egyetlen szó és egy cím volt rajta.

Ismerős volt a cím.

A lakás, amit évekkel az esküvőnk előtt vettem. A lakás, amit kiadtam. A lakás, amiről a férjem azt mondta, hogy „amúgy is értéktelen”, és amiről fogalma sem volt, már egy hónapja üresen állt. És a kártya?

Emlékeztem.

A számla, amit jóval azelőtt nyitottam, hogy megértettem volna, mivé válok mellette. A számla, amire kis összegekben befizettem pénzt „csak a biztonság kedvéért”. Pénz, amit ő sosem vett észre. Elrejtettem a kártyát a kabátom zsebében, amikor mostam, aztán el is feledkeztem róla.

Ott ültem a hideg lépcsőn, és aznap este először nevetni akartam. Nem hisztérikusan. Csendesen. Keserűen. De komolyan.

Felkeltem.

Nem mentem vissza az ajtóhoz. Nem csengettem. Nem könyörögtem. Kimentem a hidegbe, leintettem egy taxit, és bediktáltam a címet egy papírra.

Egy órával később a lakásomban álltam. Meleg. Csendben. Becsuktam az ajtót, bezártam, és nekidőltem. Egyedül voltam. De biztonságban.

Éjfélkor kaptam egy SMS-t. Az egyetlen mondat:
„Hol vagy? Gyere vissza.”

Nem válaszoltam.

Az az év véget ért a hideg lépcsőn. De egy új kezdődött az ajtóban, amit becsuktam magam mögött. És hosszú idő óta először tudtam, hogy ezúttal nem jövök vissza.