Pontosan hajnali két óra volt, amikor a műveleti központ felvette a hívást. A vonal néhány másodpercig csendben volt, mielőtt egy gyenge, remegő hang megszólalt.

„Kérem… segítsen. A szüleim nem akarnak felébredni.”

A központos felállt. A háttérben semmi zaj nem hallatszott, nem sikolyozott, csak a gyermek felületes légzése törte meg a csendet. A hang alapján úgy becsülte, hogy a gyermek legfeljebb hét éves.

„Rendben, drágám” – mondta nyugodtan, lassan, pontosan úgy, ahogy kiképezték. „Jana a nevem, és itt vagyok veled. Segítséget küldünk. De most válaszolnod kell néhány kérdésre, rendben?”

„Igen…” – suttogta a kislány.

„Mi a neved?”

„Eliška.”

„Rendben, Elisha. Egyedül vagy otthon most?”

„Igen. Csak én és ők.”

– Hol vannak a szüleid?

– A hálószobában. Az ágyban fekszenek. Megpróbáltam felébreszteni őket, de nem mozdulnak.

A központos gyorsan jegyzetelt. A gyerek hangja nem hisztérikus volt. Ijedt, hanem furcsán nyugodt. Ez nyugtalanító volt.

– Lélegezz lassan – folytatta. – Látod, hogy lélegzik-e? Emelkedik a mellkasuk?

Néhány másodpercig csend volt a vonal másik végén.

– Nem tudom… Azt hiszem, anya. Apa… Nem tudom.

– Rendben. Ne érj hozzájuk többé, oké? Maradj a telefonon. A járőr úton van.

Közben két rendőrjárőrt és egy mentőautót riasztottak a címre. A lakás a város szélén volt, egy csendes lakóövezetben. Nem voltak korábbi bejelentések, nincsenek problémák. Csak egy átlagos család.

Amikor az első járőr megérkezett, kicsivel 2:12 után járt. A ház sötétségbe borult. Csak egy kis lámpa égett a gyerekszobában.

Egy pizsamás apró termetű kislány nyitott ajtót. Telefont tartott a kezében. Reszketett, de nem sírt.

„Ön Eliška?” – kérdezte halkan a rendőr.

Bólintott.

„Nagyon bátor. Most mindent elintézünk.”

Bevezették a nappaliba, leültették a kanapéra, és betakarták egy takaróval. Közben a mentők a hálószoba felé indultak.

Amit ott találtak, azonnal megváltoztatta a beavatkozás hangulatát.

A szülők ágyban feküdtek. Az anya mélyen eszméletlen volt, az apa pulzusa gyenge volt. Az ablak zárva volt. Semmi nyoma dulakodásnak. Semmi vér. Csak egy nehéz, furcsa szag terjengett a levegőben, amit az egyik mentő azonnal felismert.

Szén-monoxid.

A mérés megerősítette a magas gázkoncentrációt. Azonnal riasztást adtak ki. Az egész házat kiürítették, és riasztották a tűzoltókat. Kiderült, hogy a háztartási helyiségben lévő régi gázkazán meghibásodott, és órák óta halálos gázt bocsátott ki.

A szülők soha nem ébredtek fel.

Csak Eliška jóvoltából voltak mindketten életben.

A mentősök azonnal kórházba vitték őket. Mindketten az intenzív osztályon kötöttek ki. Az orvosok később megerősítették, hogy ha a hívás tizenöt perccel később érkezik, a túlélés esélye minimális lett volna.

És Eliška?

A mentőautóban ült, kezében egy plüssmackóval, amit az egyik rendőr adott neki, és csak egy dolgot kérdezett.

„Jól lesz anya?”

Néhány nappal később a szülők felébredtek. Az anya első szavai a lányához szóltak. Az apa sírva fakadt, amikor az orvos elmondta neki, ki mentette meg az életüket.

Az eset gyorsan elterjedt a mentőalakulatok körében, mint a gyermek hihetetlen lélekjelenlétének példája. A helyszínen lévő rendőrök egy dologban egyetértettek: ritkán láttak még ilyen apró embert ilyen helyesen viselkedni ilyen helyzetben.

Eliška nem kapott kitüntetést. Nem vágyott a figyelemre. Csak öleléseket kapott a szüleitől, akik tudták, hogy nélküle soha többé nem élhetnek át egy új reggelt.

És néha egyetlen halk hang hajnali kettőkor elég ahhoz, hogy megváltoztassa egy egész család sorsát.