A folyosón álltam a kulcsaimmal a kezemben, amikor a szomszédom hirtelen odalépett hozzám. Nem az a nő volt, aki feleslegesen beszél. Mindig tényszerűnek, talán hidegnek tűnt. De ezúttal nyugtalanság tükröződött a szemében.

„Elviselhetetlen nálatok nappal” – mondta köszönés nélkül. „Mindig van ott egy férfi, aki sikoltozik. Többen is panaszkodtak már emiatt.”

Először nevettem. Ösztönösen. A nevetés védekező reflexként működött.

„Ez lehetetlen” – válaszoltam. „Egyedül élek. Nappal dolgozom.”

Lassan és határozottan megrázta a fejét.

„Többször is hallottam. Mindig dél körül. Egy férfihang. Egy sikoly. Még kopogtam is, de senki sem válaszolt.”

Próbáltam nyugodt maradni. Azt mondtam, lehet, hogy bekapcsolva hagytam a tévét. Bólintott, de nem hitt nekem. Amikor elment, nem éreztem megkönnyebbülést. Épp ellenkezőleg. Valami összeszorult bennem.

A lakás csendes volt. Természetellenesen csendes. Átnéztem minden szobát. Az ablakok zárva voltak. A zárak épek. Minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Semmi bizonyíték, semmi nyom. Mégsem aludtam aznap éjjel. Minden hang idegennek tűnt számomra. A padló minden nyikorgása baljóslatú volt.

Reggel döntöttem. Felhívtam a munkahelyemet, és mondtam, hogy rosszul érzem magam. 7:45-kor elhagytam a lakást, hogy a szomszédok is láthassanak. Beindítottam az autót, rövid távolságot mentem, majd visszajöttem, leparkoltam a sarkon, és csendben visszamentem a bejárón keresztül.

A hálószobában az ágy alá bújtam. Magamra húztam az ágytakaró szélét, hogy még árnyék se legyen látható. Mozdulatlanul feküdtem ott, telefonommal a kezemben, a torkomban elakadt a lélegzet.

Az idő lassan telt. Egy ponton azt hittem, megőrülök. Hogy a szomszédom hallott még valamit. Ez a félelem egy történetet teremtett ott, ahol semmi sem létezett.

Aztán megtörtént.

Pontosan 11:20-kor kulcsot hallottam a zárban.

Az ajtó kinyílt. Habozás nélkül. Egy bizonytalanságot sugalló zaj nélkül. Léptek érkeztek a folyosóra. Lassan. Biztosan. Mintha aki jön, pontosan tudná, hová kell lépnie, hogy ne nyikorogjon a padló.

A szívem úgy vert, hogy féltem, meghallják.

A léptek elhallgattak a hálószobában.

És akkor egy hangot hallottam. Egy férfiét. Mélyet. Idegességet.

„Megint ekkora rendetlenséget hagytál itt…”

Mondta a nevemet.

Sikítani akartam. Nem tudtam. Ledermedve feküdtem, miközben a férfi körbejárt a szobában. Kinyitott egy szekrényt. Elmozdított egy széket. Elvett valamit az asztalról. Úgy folytatta a beszédet, mintha valaki ott lenne.

Vakolta. Kritizált. Káromkodott.

Ekkor jöttem rá, hogy a hang nem másé.

A volt páromé volt.

A férfié, aki két évvel ezelőtt szakított velem. A férfié, akiről meg voltam győződve, hogy már rég eltűnt az életemből. Fogalmam sem volt, hogy megtartott egy másolatot a kulcsról. Hogy visszajön ide. Hogy a saját valóságverzióját játssza itt, ahol én még mindig létezem, pedig már nem vagyok ott.

Nem tervezett megtámadni. Nem keresett engem.

Azért jött ide, hogy élje az életet, ami hiányzott neki.

Miután elment, egy hosszú percig az ágy alatt maradtam. Aztán hívtam a rendőrséget. Kicseréltem a kulcsokat. A zárakat is. Egy hónappal később beköltöztem.

De néha, amikor egy új lakás folyosóján sétálok, úgy érzem, lépteket hallok.

És tudom, hogy az igazi félelem nem akkor kezdődik, amikor egy idegen hangot hallasz.

Akkor kezdődik, amikor felismered, hogy kihez tartozik.