Az a reggel semmiben sem különbözött a többitől. A járda nedves volt az éjszakai esőtől, az emberek siettek dolgozni, a város lassan ébredezett egy újabb átlagos napra. Gyorsan sétáltam, az agyam már az irodában járt, amikor hirtelen üvegcsörömpölés éles hangja töltötte be a levegőt. Ösztönösen felnéztem.

Egy régi lakóház ötödik emeletén éppen akkor tört be egy ablak. A szilánkok úgy szóródtak szét az űrben, mint éles csillagok zápora. Aztán valami kitört a sötét keretből, természetellenesen gyorsan mozogva.

Egy gyerek volt.

Abban a másodpercben az idő darabokra hullott. Nem volt hely a gondolkodásnak, a kockázatok racionális mérlegelésének, a „mi lett volna, ha” gondolatoknak. A testem előbb reagált, mint az elmém. Előreszaladtam, felemeltem a karjaimat, és elkaptam a zuhanó testet.

A becsapódás brutális volt. Mindkettőnk súlya a földre lökött. Éles fájdalmat éreztem a hátamban, a fejem a járdára zuhant, és egy pillanatra a világ szürke köddé olvadt. De sírást hallottam. Éleset, élőt, valóságosat.

A baba élt.

Amikor újra kinyitottam a szemem, emberek álltak körülöttem. Valaki fogta a kezem, valaki azt sikoltotta, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. A mentő perceken belül megérkezett. Elvitték a babát, engem pedig közvetlenül maga után raktak. Mindenki ugyanazt ismételgette: hogy valami hihetetlent tettem, hogy életet mentettem, hogy hős vagyok.

A kórházban agyrázkódással, gerinctöréssel és számos zúzódással diagnosztizáltak. Az ágyon feküdtem, minden csontom sajgott, de nyugodt voltam. Tudtam, hogy megérte. A baba túl van a veszélyen. Csak ez számított.

Nem kérdeztem a szülei felől. Nem kerestem a részleteket. Nem kellett köszönőt hallanom. Azt hittem, ezzel vége.

Tévedtem.

Hét nappal később kaptam egy hivatalos levelet. Idézést a bíróságra. Amikor elolvastam az első néhány sort, azt hittem, hiba volt. A gyermek szülei testi sértés és „gondatlan magatartás” miatt pereltek.

Azt állították, hogy jogtalanul fogtam le a gyermeket, sérülést okozva neki, és szükségtelen veszélynek tettem ki. Azt állították, hogy ha nem avatkozom közbe, a következmények enyhébbek lettek volna.

A velük való találkozás még rosszabb volt. Az apa rám kiabált, hogy tönkretettem az életüket. Az anya sírt, és nem volt hajlandó a szemembe nézni. Az ajtó becsukódott, mielőtt bármit is mondhattam volna.

A tárgyalás lassú, súrlódós volt. Az ügyvédjük nyugodtnak és meggyőzőnek tűnt. Fényképeket mutatott, gondatlanságról, túlzott beavatkozásról beszélt. Olyan tanúkat hoztak be, akiket még soha nem láttam. Mindegyikük azt állította, hogy a helyzet „nem olyan komoly”, vagy hogy másképp is tehettem volna a dolgokat.

A saját ügyvédem csendben egyezséget javasolt. Részleges beismerő vallomást. Pénzbírságot. Az ügy lezárása.

Én visszautasítottam.

Nem azért, mert makacs voltam. De mivel tudtam, mi történt. Láttam egy gyereket elesni. Tudtam, hogy ha akkor állva maradtam volna, ma szó sem lenne tárgyalásról. Temetésről lenne szó.

A tárgyalás utolsó napján úgy ültem a tárgyalóteremben, mintha vesztes lennék. A bíró arcán merevség tükröződött. A légkör hideg és személytelen volt. Úgy tűnt, a döntés már rég megszületett.

És éppen abban a pillanatban kinyílt az ajtó.

Egy férfi lépett be a tárgyalóterembe az épület műszaki ellenőrzéséről. Egy dossziét tartott a kezében. Egy új szakértői jelentés alapján kiderült, hogy a lakás ablaka régóta rossz állapotban van. Nincsenek biztonsági berendezések. Nincsenek korlátok. A lakók korábbi panaszait rögzítették.

A szülők tudtak róla.

A teremben nehéz csend telepedett. Az ügyvéd elhallgatott. A bíró levette a szemüvegét.

Az ítélet rövid volt. A pert elutasították. A szülők hanyagsága a hibás.

Győzelemérzet nélkül hagytam el a tárgyalótermet. Nem akartam, hogy igazam legyen. Csak azt akartam, hogy a gyerek éljen.

És ha újra az ablak alá kellene állnom, tudván mindazt, ami ezután következik?

Újra felemelném a kezem.