A fiatal nő a város szélén lakott, és az út hozzá több mint két órát vett igénybe, néha akár hármat is, ha elakadt a reggeli forgalomban. Mégis szeretett oda járni. A lakás menekülés volt számára. Egy hely, ahol nem kellett férjnek lennie, számlákkal, felelősségekkel foglalkoznia, vagy végtelen beszélgetéseket folytatnia olyan problémákról, amelyekről soha nem akart hallani.

Több mint húsz éve élt együtt a feleségével. Korábban szerette, vagy legalábbis azt hitte. De az idő könyörtelen volt. A nő felszedett egy kilót, megöregedett, belefáradt az életbe. Abbahagyta a nevetést, panaszkodni kezdett. A szemében emlékeztetővé vált mindarra, ami nem akart lenni. A szeretője az ellentéte volt. Nevetett, csodálta, úgy érintette meg, mintha még mindig kívánatos lenne. Olyan lelkesedéssel nézett rá, ami otthon már rég eltűnt.

Aznap este bezárkóztak a lakásba, elvágva a világtól. Bor, zene, testek. Az idő elvesztette értelmét. Csak amikor a férj az órájára nézett, futott végig rajta a hideg. Majdnem hajnali négy óra volt. Kiugrott az ágyból, gyorsan öltözködni kezdett, kezei kissé remegtek.

A szeretője lustán nyújtózkodott, és követte. Azt javasolta, hogy maradjon. Azt mondta, a felesége úgyis alszik, hogy már nem szereti, miért sietne. A hangja tompán érkezett hozzá, mintha víz alatt lenne. Már egy riasztó csörgött a fejében. Felkapta a kulcsokat, és elment.

Hazafelé menet gyorsabban hajtott, mint amennyire biztonságos volt. A kormánykereket szorongatta, kifogásokon gondolkodva. Munka. Egy sürgős megbeszélés. Egy autó lerobbanása. Az elmúlt évben megtanult hazugság nélkül hazudni. A hangja nyugodt és meggyőző volt. Tudott egy nő szemébe nézni, és megbánás nélkül hazudni. Legalábbis ezt gondolta.

Amikor leparkolt a ház előtt, az ég már világosodott. Közeledett a reggel. Halkan belépett a lakásba, levette a cipőjét, és a kabátját egy székre dobta. Aztán a csend megállította. Nem a szokásos reggeli csend volt. Nehéz, fullasztó volt, mintha a levegő nem mozogna.

Megállt. Figyelt. Nem hallatszott semmi lépés, semmi hang a konyhából, semmi szokásos reggeli susogás. Valami nem stimmelt.

A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt. Ez furcsa volt. A felesége mindig becsukta, még éjszaka is. Lassan odament. Minden lépés nehezebb volt az előzőnél. Nyomást érzett a mellkasában, amit nem tudott megmagyarázni.

Bekukucskált.

A felesége az ágyon feküdt.

Megállásban.

A haja szétterült a párnán, karjait keresztbe fonta a mellkasán. Az éjjeliszekrényen egy nyitott gyógyszeres doboz és egy pohár víz hevert. Az arca nyugodt volt, természetellenesen nyugodt. Mintha aludna. De abban a pillanatban rájött, hogy nem alszik.

A világa darabokra hullott.

Közelebb lépett, a nevét hívta. Nem kapott választ. Megérintette a kezét. Hideg volt. Lüktetett a feje, remegett a térde, és az ágy szélére kellett ülnie. A szíve kalapált, a légzése szabálytalan volt. Minden kifogás, amit hazafelé menet kitalált, hirtelen haszontalanná vált.

Aztán észrevette a párnán fekvő borítékot.

Neki volt címezve.

Remegő kézzel nyitotta ki. Azonnal felismerte az írást. Nyugodtan, szemrehányás és vádaskodás nélkül volt írva. Azt írta, hogy már nincs ereje harcolni valakiért, aki már rég eldöntötte, hogy elmegy. Hogy tud a szeretőjéről. Hogy hallotta a hazugságait, és hallgatott, mert remélte, hogy egy nap visszatér. De az az éjszaka volt az utolsó.

Azt írta, hogy nem hibáztatja. Egyszerűen nem tudta folytatni.

A levél kiesett a kezéből. Ott ült, csend övezte, és évek óta először sírt. Nem érte. Nem a házasságukért. Hanem önmagáért. Egy pillanatra megértette, hogy néha túl későn jön a visszatérés.

És hogy egyetlen fiatalabb nő, semmilyen csodálat, semmilyen menekvés nem törölheti el soha azt, amit ő lerombolott, amikor azt hitte, még van ideje.