Több éjszakán keresztül arra ébredt, hogy az első dolog, amit érzett, a párnáján lévő haj volt. Minden reggel újabb tincseket talált a keféjén, a mosogatóban, a ruháján. Amikor a tükörbe nézett, ugyanazt az arcot látta, de valami idegen volt benne. A haja ritkult, veszített az erejéből, mintha egy része is távozna a betegséggel együtt. Nem csak a külsejéről volt szó. Állandó emlékeztető volt a küzdelemre, a fáradtságra és a félelemre.

Egyik reggel nem bírta tovább. Magára nézett, és halkan azt mondta magában: „Elég. Ha ez az élet ára, megfizetem.”

Felvette a kedvenc pulóverét, azt a puha pulóvert, amely biztonságban érezte magát. Mély lélegzetet vett, és elindult a fodrászat felé, ahová évek óta járt. Egy hely, ahol kemény tekintetű, tetoválásokkal, szakállal és szigorú arckifejezéssel rendelkező férfiak dolgoztak. Egy idegennek talán ijesztőnek tűnhetnek, de ő értett a dolgához. A kemény héj alatt nagy szívű emberek rejtőztek.

A beszélgetések abbamaradtak, amint belépett. Egyetlen pillantás elég volt. Mindenki tudta, hogy ma nem csak egy sima hajvágásra jött. Leült egy székre, átkarolta magát, és egy pillanatra elhallgatott. Remegett a hangja, amikor végre megszólalt.

„Kezd hullani a hajam. Ez a kemoterápia. Nem bírom tovább. Kérlek… borotválj meg.”

A szoba elcsendesedett. Semmi vicc, semmi megjegyzés. A fodrász, aki a legjobban ismerte, csak halkan bólintott. Bekapcsolta a hajvágót, és monoton zümmögés töltötte be a szobát.

Az első hajtincs a padlóra hullott. Aztán egy másik. A lány érezte, ahogy a hideg levegő megérinti a fejbőrét. Abban a pillanatban valami eltört. Könnyek kezdtek megállíthatatlanul folyni az arcán. Eltakarta az arcát a kezével, és sírva fakadt.

„Ez annyira szomorú…” – zokogott. „Annyi éven át növesztettem őket… az enyémek voltak…”

A fodrász a vállára tette a kezét, de a szavak nem jöttek ki. A lány remegett, mintha valaki elvett volna tőle valami pótolhatatlant. Úgy érezte, minden egyes lehulló hajszállal elveszít egy darabot a nőiességéből, az identitásának, az erejéből.

És akkor valami olyasmi történt, amire nem számított.

A hajvágó hirtelen elhallgatott.

Felnézett, és a tükörben látta, hogy a fodrász az egyik oldalon áll. Mellette az egyik borbély leveszi a pulóverét. Egy másiknak egy hajvágó volt a kezében, és szó nélkül végighúzta a saját haján. A haj a földre hullott. Egyenként.

A lány megdöbbent. Azt hitte, hogy elveszíti a látását.

„Mi… mit csinálsz?” – suttogta.

Senki sem mosolygott a hatás kedvéért. Nem volt póz. Csak egy csendes, szilárd elhatározás.

– Nincs egyedül – mondta nyugodtan az egyik férfi. – A hajad vissza fog nőni. De amin most keresztülmész, az sokkal nehezebb.

Egy másik borbély is csatlakozott. Aztán egy másik. A hajvágó újra és újra zümmögött. A haj a földre hullott, ezúttal nem csak az övé. Az egész borbélyüzlet percek alatt megváltozott. A férfiak, akik a durvaság megtestesítői voltak, ott álltak borotvált fejjel és komoly tekintettel.

A fodrász könnyes szemmel fordult felé. – Nem akartam, hogy úgy menj el, mintha te magad is elveszítettél volna valamit.

A lány újra sírt, de ezúttal másképp. Nem a kétségbeesés kiáltása volt. A megkönnyebbülés kiáltása. Régóta először nemcsak fájdalmat érzett. Támogatást érzett. Elfogadást. Erőt.

Amikor végzett, a tükörbe nézett. Látta a kopasz fejét. Látta a csata sebeit. De valami újat is látott. Bátorságot. Méltóságot. És mögötte azok az emberek, akik szavak nélkül megmondták neki, hogy az értéke soha nem a hajában rejlett.

Azon a napon nem betegség áldozataként távozott a fodrászatból. Úgy távozott, aki megértette, hogy az igazi szépség nem az, amit a fejeden látsz, hanem az, ami mások szívét is megérintheti.

És minden alkalommal, amikor később megérintette kopasz fejét, már nem érzett szégyent. Arra a napra emlékeztette, amikor elvesztette a haját, de valami sokkal fontosabbat talált. Embereket. És az erőt, hogy tovább éljen.