És mégis, az após mellkasában egyfajta nyugtalanság érződött, aminek nem tudott nevet adni.

Ahogy az este telt, és az üvegek kezdtek kiürülni, odahajolt a feleségéhez, és suttogott egy gondolatot, amit hónapok óta elfojtott magában. Az anyós azonnal tiltakozott. Meg volt győződve arról, hogy ez szégyenletes, a bizalom szükségtelen megsértése. De az após hajthatatlan volt. Ragaszkodott hozzá, hogy ez csak biztonsági óvintézkedés. A saját lelkiismeretének nyugalma.

Fél órával később a vőlegény autója mellett állt, és érdeklődve vizsgálgatta a műszerfalat. Technológiáról, modern kütyükről beszélt, mégis gyorsan és biztosan dolgoztak az ujjai. A kis kamera eltűnt a szellőzőnyílások között, tökéletesen elrejtve. Senki sem gyanított semmit.

Másnap fejfájással és szégyenérzettel ébredt. Nem emlékezett a kamerára. Csak délután kérdezte meg a felesége enyhe iróniával, hogy „megnézte-e a vejét”.

A laptop megnyílt. A kamera csatlakozott. A dátum és az idő megjelent a képernyőn.

Az első felvételek unalmasak voltak. Az út a munkába, a rádió, a telefonhívások. Az após elkezdte mondogatni magának, hogy a feleségének igaza van, és hogy valami hülyeséget csinált. Éppen kikapcsolta volna a videót.

Aztán megjelent egy mappa, amelyen a „késő este” felirat volt.

A vőlegény egy autóban ült az erdő szélén parkolva. A motor le volt kapcsolva. A lámpák sem voltak lekapcsolva. Csend volt az autóban, amit csak a lélegzete tört meg. Nem nézett előre. Egyenesen a kamerába nézett.

Elmosolyodott.

„Megint itt vagy” – mondta nyugodtan. „Mindig figyelsz.”

Az após gyomra összeszorult. Az anyós lélegzete elállt.

A vőlegény közelebb hajolt a műszerfalhoz. A hangja halk volt, de tökéletesen tiszta.

„Tökéletes” – folytatta. „Pont olyan, mint az előtte. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a nevetés. Csak egy kicsit okosabb. Több időbe telik.”

Egy összehajtott papírdarabot vett elő a zsebéből. Egy pillanatra kiterítette, közvetlenül a kamera elé. Egy fénykép volt. Egy fiatal nő. Mosolygott. A fénykép alatt egy kézzel írott név és dátum volt.

A dátum több évvel ezelőtt volt.

„Azt mondják, eltűnt” – mondta a vőlegény halkan nevetve. „De nem tűnt el. Egyszerűen már nem volt rá szükség.”

Az anyós felsikoltott, és befogta a száját. Az após érezte, hogy bizsereg a keze.

A videó folytatódott.

A vőlegény egy kis jegyzetfüzetet húzott elő az aktatáskájából. A lapok apró, gondos betűkkel voltak írva. Nevek. Dátumok. Jegyzetek. Néhány név mellett piros pipa volt.

Aztán jött egy mondat, amitől az apósnak határozottan elállt a lélegzete:

„Jó, hogy az apja ilyen óvatos. Mindig csodálom azokat az embereket, akik irányítani akarják a dolgokat. Csak nem veszik észre, hogy belejátszanak.”

A vőlegény kiegyenesedett, egyenesen a kamerába nézett, és hozzátette:

„Hamarosan találkozunk.”

A felvétel véget ért.

Fájdalmas csend telepedett a szobára. Az anyós remegett. Az após becsukta a jegyzetfüzetet, mintha azzal kitörölhetné, amit az előbb láttak.

Aznap este kihívták a rendőrséget. Átadták a feljegyzéseket, a jegyzetfüzetet, mindent. Azonnal megkezdődött a nyomozás. Kiderült, hogy a fotó egy lányé, aki három évvel korábban eltűnt ugyanebben a régióban. A vőlegény látta utoljára.

Az esküvőt magyarázat nélkül lefújták. A lány összeesett, de a szülei csak később, fokozatosan, óvatosan mondták el neki az igazságot.

A vőlegény eltűnt.

Az autót elhagyatva találták egy parkolóban az autópálya mellett. A fényképezőgépet kitépték és összetörték. A jegyzetfüzetet soha nem találták meg.

Néhány hónappal később az após névtelen levelet kapott. Aláírás nélkül. Csak egy mondat, ugyanazzal a kis kézírással írva:

„Köszönöm, hogy nézted. Nélküled nem lett volna ilyen izgalmas.”

Az após azóta sem tud aludni. Mert tudja, hogy van valaki odakint, aki pontosan tudja, milyen könnyű őket megfigyelni. És milyen veszélyes biztos akarni a dolgában.