Jobban ismerte a házat, mint a saját lakását, ezekben a szobákban nőtt fel, megtanult járni, meséket hallgatott, és biztonságban aludt el. Most a ház csendesebb, öregebb és árnyékokkal teli volt, de még mindig otthonának tekintette.

Napközben minden normális volt. A nagymama lassan, de biztosan mozgott. Főzött, fiatalkori történeteket mesélt, néha az ablaknál ült, és csendben nézte a kertet. Nevetett, viccelődött, és mindig azt állította, hogy jól érzi magát. Semmi jel nem utalt arra, hogy éjszaka bármi különöset csinálna.

De minden este pontosan hajnali háromkor felébredt a ház.

Nem véletlenszerűen. Nem rendszertelenül. Mindig pontosan háromkor.

Először a konyhában csöpögő víz alig hallható hangja hallatszott. Aztán a szekrények halk, elnyújtott nyikorgása, mintha valaki óvatosan nyitogatná az ajtókat, nehogy felébresszen senkit. Aztán megszólalt a mosogatás – nem zuhanás, nem káosz, hanem gondos átrendezés, mintha valaki pontosan tudná, hová tartozik minden.

Egyszer csak megpillantott egy villanást a folyosón. Egy hideg, fémes fényvisszaverődést, aminek semmi keresnivalója nem volt ott. Alig tartott egy pillanatra, de elég volt ahhoz, hogy a szíve kihagyjon egy ütemet.

Reggel a nagymama mindig ugyanolyan volt. Kipihent. Mosolygós. Kása a tűzhelyen, a rádió halkan régi dalokat játszott. Azt állította, hogy egész éjjel aludt, és semmit sem hallott. Az unoka azt mondta magának, hogy fáradt, hogy a stressz hatalmába kerítette, hogy talán régi emlékekkel társítja a hangokat.

De a következő éjszaka újra megtörtént. És még egy. És még egy.

Három órakor. Mindig ugyanaz.

Egy hét álmatlanság után a kimerültség szélén állt. Minden hang megijesztette, minden árnyék hosszabbnak és furcsábbnak tűnt, mint amilyennek lennie kellett volna. És ekkor döntött úgy, hogy rejtett kamerát szereltet fel. Kicsit, észrevétlenül, éjjellátóval. Magasan a konyhaszekrény fölé helyezte, ahonnan látta a mosogatót, az asztalt és a folyosóra vezető ajtót.

Reggel leült a laptopjához, és elkezdte a felvételt.

Az első néhány óra csendes volt. A konyha üres volt, csak néha remegett meg kissé a kép, amikor a hűtőszekrény kompresszora bekapcsolt. Az idő ketyegett. Két óra. Két óra ötvennyolc.

2:59-kor a kép kissé megváltozott. A kamera automatikusan mélyebb éjszakai módba kapcsolt.

3:00-kor kinyílt az ajtó.

Nem hirtelen. Lassan. Túl lassan ahhoz, hogy véletlen egybeesés vagy huzat legyen.

A nagymama belépett a konyhába.

Mezítláb volt. Haja kibontva, arca kifejezéstelen, tekintete üveges. Mozdulatai nyugodtak, gépiesek voltak, mintha pontosan tudná, mit kell tennie. Odament a mosogatóhoz, megnyitotta a vizet – pontosan ezt a hangot hallotta az unokája minden este. Aztán kinyitotta a szekrényeket, és elkezdte átrendezni a tányérokat. Tányérok, evőeszközök, bögrék. Mindent szinte természetellenes aprólékossággal.

Aztán abbahagyta.

Lassan felemelte a fejét.

És egyenesen a kamerába nézett.

Az unokájának összeszorult a gyomra. A szeme nem volt álmos. Nem volt zavart. Tágra nyílt és fókuszált volt. Mintha tudta volna, hogy figyelik.

A kép folytatódott.

A nagymama benyúlt egy fiókba, és elővett egy nagy konyhakést. A kezében tartotta, és a fejét oldalra döntötte, mintha valami olyasmit hallgatna, amit a kamera nem vett fel. Aztán az asztalra helyezte a kést, pontosan a közepére.

És suttogni kezdett.

A kamera hangja halk volt, de elég ahhoz, hogy az unoka ki tudja venni az egyes szavakat. Nem csehül volt. Nem olyan nyelven volt, amit ismert volna. Ritmikus, ismétlődő, monoton volt.

3:17-kor a nagymama felvette a kést.

Nem jött közelebb. Nem jött közelebb semmihez konkrétan. Csak a levegőbe tartotta, és a hálószoba ajtaja felé mutatott, ahol az unoka aludt.

Aztán, ugyanolyan nyugodtan, mint ahogy jött, letette a kést, megfordult és elment. Az ajtó becsukódott.

3:21-kor a konyha ismét üres volt.

Az unoka mozdulatlanul ült. Remegett a keze. Azonnal a nagymamája után rohant. A lány az ágyban feküdt, békésen aludt, a légzése egyenletes volt, az arca nyugodt. Nem lehetett felébreszteni. Úgy nézett ki, mintha mélyen aludna.

Aznap orvost hívott. Leírta a rémálmokat, megemlítette az alvajárást. Az orvos bólintott, tablettákat írt fel, és azt mondta, hogy ez gyakori az idősebb embereknél.

De a következő éjszaka a nagymama nem tért vissza a konyhába.

Három órakor kinyílt az ajtó.

Ezúttal valaki más lépett be a konyhába.

Az alak magasabb volt. Túl magas. Zökkenőmentesen mozgott, mintha nem lenne biztos a saját testében. Pontosan ott állt meg, ahol a nagymama állt előző este. A kamera csak egy körvonalat rögzített, de egy dolog világos volt: ez nem egy ember.

Az alak lehajolt a kés felé.

Aztán a kép hirtelen kikapcsolt.

Reggel az unoka azt vette észre, hogy a fényképezőgép elromlott. A nagymama az asztalnál ült, teázott és mosolygott.

„Szóval” – kérdezte nyugodtan –, „aludtál tegnap éjjel?”

Fáztak a kezei. A csésze alján pedig egy vékony fémkanál feküdt, meggörbülve, mintha valaki túl erősen szorította volna.

Az unoka aznap elment otthonról. Soha nem tért vissza.

A ház ma üres. De a szomszédok azt mondják, hogy pontosan hajnali háromkor gyullad ki a villany a konyhában. És valaki gondosan pakolgatja a mosogatnivalókat.