Az a nő volt az, aki négy hónappal korábban megállította az utcán, kétségbeesetten, kimerülten, könyörgő tekintettel. Marta azonnal emlékezett erre a pillanatra – az a nő, aki könyörgött, hogy hívjanak neki egy taxit, mert „menekült azok elől, akik akarata ellenére fogva tartották a házban”. Marta akkor segített neki, de mielőtt a taxi megérkezett volna, két férfi berángatta egy fekete autóba. Marta a rendőrséghez fordult – hiába. Senki sem hitt neki. A nő eltűnt az autóból, mintha soha nem is létezett volna.

És most ott állt előtte. Egy fényűző nappaliban. Ápolt, elegáns, de ugyanolyan üres tekintettel.

Marta felkiáltott:

„Te vagy az! Te… Láttalak! Segítséget kértél!”

A vőlegény azonnal odaugrott hozzá, és a vállára tette a kezét.

„Marta, nyugodj meg… ő az anyám.”

„Ez lehetetlen!” – kiáltotta Marta. – Azok a férfiak fogták az anyádat! És te tudtad!

A nő – a vőlegény anyja – halványan elmosolyodott. Túl gyengén. Túl mesterkélten. Remegett a keze, miközben Marta a szemébe nézett.

– Drágám – mondta feszülten a vőlegény –, az anyám… beteg volt. Idegösszeomlást kapott. Elment otthonról, és csak néhány nappal később találták meg. Azok a férfiak az alkalmazottaim voltak – megpróbálták visszaszerezni a gondjaikba. Semmi több.

De Marta gyomra összeszorult. A férfi szavai simaak voltak, túl előre elkészítettek.

– Ez nem igaz – mondta halkan. – Emlékszem, hogy sikoltozott. Emlékszem, hogy a nevedet kiáltotta. Könyörgött, hogy valaki keressen fel.

Amikor ezt mondta, a vőlegény anyja megrázta a fejét, mintha egy emlék jutott volna eszébe. De azonnal kiegyenesedett, mintha valami bekapcsolódott volna benne.

– Nem kell aggódnod, Marta – mondta monoton hangon. – Csak egy epizód volt. Most már minden rendben van.

Az a hang. Nem emberi volt. Tanult volt.

Marta hátrált egy lépést. Tekintete a vőlegényre siklott – a tekintete nem könyörgő volt, nem megnyugtató. Ellenőrző volt.

És akkor Marta meglátott valamit, ami még jobban megdöbbentette.

Egy vékony kékeslila folt volt a vőlegény anyjának csuklóján – mint egy szoros szorítás nyoma. Pont olyan, amit az emberek hagynak, amikor akaratuk ellenére tartják őket.

„Mit művelsz vele?” – zihálta Marta.

A vőlegény gyorsan megragadta a kezét.

„Marta, hagyd abba. Amit látsz, az nem a te dolgod.”

„Hogy érted azt, hogy ezek nem az én holmijaim?! Ő az anyád! És én egy olyan családba kellene beházasodnom, ahol… hol rejtegetsz valamit?!”

Abban a pillanatban a vőlegény anyja ismét halványan elmosolyodott – de a mosoly nem az övé volt. Merev volt, erőltetett, mintha egy tükör előtt tanulná.

– Vannak dolgok – mondta halkan –, amiket jobb kimondani.

Marta érezte, hogy összerándulnak a térdei. Ez a ház nem otthon. Nem biztonságos. Minden pénz, luxus… és félelem szagát árasztotta.

– Elmegyek – mondta Marta határozottan.

De a vőlegény nem engedte el a kezét.

– Nem – mondta kemény hangon. – Amíg meg nem halljuk, mit akar mondani anya.

– Eleget hallottam!

Az ajtó felé fordult – de ebben a pillanatban az anyja végre megszólalt olyan hangon, amivel még a programozott önuralmát sem tudta kezelni.

– Marta, ne fuss – lihegte sürgetően. – Talán meg tudnak menteni, mielőtt túl késő lenne.

A vőlegény megdermedt.

Marta visszafordult. És most először látott valami valódit a szemében: pánikot.

– Gyere ide – suttogta az anyja. – Kérlek.

A vőlegény arca elsápadt.

– Anya, elég volt! – kiáltotta.

De a nő nem törődött vele. Remegő kézzel felemelte a kezét, és az ablak felé mutatott.

– A ház két részből áll. A hivatalosból és a titkosból. Én a titkosba voltam bezárva. És az összes nő, akit feleségül akart venni… mind ott kötött ki.

Marta úgy érezte, megáll a szíve.

– Miről beszélsz? – húzta ki magát.

Az anya közeledett. Mozdulata esetlen, de határozott volt.

– A vőlegényednek… problémája van. Irányításra van szüksége. Nem menyasszonyra. Nem feleségre. Fogolyra.

Marta felsikoltott.

A vőlegény azonnal megragadta anyja karját, mire az fájdalmasan felszisszent.

– Csend! Nincs jogod…

– JOGOD VAN TUDNI AZ IGAZSÁGOT! – sikította az anya elcsukló hangon.

Marta az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: kirohant a házból.

A vőlegény utánafutott. A nevét kiabálta. De Marta gyorsabban futott, mint valaha életében. A szíve úgy vert, mintha szét akarna robbanni. Nem nézett hátra. Egészen addig, amíg ki nem futott az útra, és meg nem állította az autót.

Csak akkor hívta a rendőrséget.

És amit később találtak a házban, az rosszabb volt, mint amit el tudott volna képzelni: bezárt szobák, orvosi feljegyzések, megfigyelőeszközök és „viselkedésmegfigyelési” feljegyzések. Dokumentumok, amelyek bizonyították, hogy a vőlegény elkülönítette az anyját, manipulálta… és ugyanezt tervezte Martával is.

A kihallgatás során az anya mindent bevallott. És végül szabadon engedték.

Marta soha nem bánta meg a döntését.

Mert ha azon a napon nem engedett volna a követelésének, egy újabb „menyasszony” lett volna, aki eltűnt volna a ház hátsó szárnyában.

Néha egyetlen egyszerű mondat –

„Meg akarok ismerkedni az anyáddal” –

életet menthet.