A tizenkét éves Klara imádta az iskolát, de nem ezen a hétfőn. Egy nehéz matekdolgozatot írtak, és tudta, hogy még nem áll készen. Amikor reggel felébredt, már volt egy terve. Fogott egy hőmérőt, a radiátorra helyezte, és másodperceken belül a higanyoszlop jóval negyven fok felett volt. Aztán visszamászott az ágyba, vett egy mély lélegzetet, és felhívta az anyját.

„Anya… Borzalmasan érzem magam. Azt hiszem, lázam van.”

Az anya, egy fáradt és stresszes asszony, odaszaladt, a lánya homlokára tette a kezét, és rémülten nézte a hőmérő számait. Ez a reakció jobban megviselte Klarát, mint amennyire mutatta. Egy pillanatra szinte mindent be akart vallani. De aztán az anyja dolgozni ment, és a lakás elcsendesedett.

Klára felugrott, elrejtette a hőmérőt, bekapcsolt egy tévésorozatot, és megkönnyebbülten lefeküdt a kanapéra. A nap álomszerűnek tűnt – béke, melegség és semmi matematika.

És aztán elérkezett a dél.

Először a kulcs hangját hallotta a zárban. Egy rövid, fémes kattanás volt. Klára azonnal libabőrös lett. Az anyja soha nem ért haza telefonhívás nélkül. A mostohaapja üzleti úton volt. A lánynak igaza volt – az ajtó éppen akkor nyílt ki.

Lenémította a tévét, és halkan bekukucskált a folyosóra.

A nagynénje állt a lakásban. Apja szigorú, visszafogott nővére, egy nő, akiről az anyja mindig suttogva beszélt, és akinek furcsa képessége volt arra, hogy rosszkor bukkanjon fel. Klára azonban tudta, hogy a nagynénjénél nincsenek kulcsok. Senki sem adott neki kulcsot, és az anyja többször is hangsúlyozta, hogy nem akarja, hogy bejelentés nélkül jöjjön a lakásukba.

A nagynénje körülnézett a szobákban, mintha attól félne, hogy valaki figyeli. Arca feszült volt, homloka harmatos volt az izzadságtól. Aztán a kabáttartóhoz ment, ahol anyja kabátja lógott, az elegáns, fekete kabát, amit csak munkába hordott. Nagynéni lehúzta a vállfáról, kinyitotta a belső zsebét, és egy gyors mozdulattal beletett egy apró tárgyat. Klára nem látta tisztán, csak egy pillanatra pillantotta meg a fémes csillogást.

Aztán Nagynéni elővette a telefonját, és odasúgta:

„Igen… ott van. Pontosan oda, ahová akartad. Ma este jöhetsz. A rendőrséggel. Igen… értem. Gratulálok. Ő semmit sem fog megérteni. Ő sem.”

Klára gyomra összeszorult. „Ő”… az anyja volt. „Ő”… az apja.

Nagynéni visszatette a kabátját a fogasra, és gyorsan elment. Az ajtó becsukódott, a lakás ismét elcsendesedett.

Klára néhány másodpercig dermedten állt. Nem tudta, hogy elszaladjon-e, felhívja-e az anyját, vagy úgy tegyen, mintha semmit sem látott volna. Végül a kabátjához rohant. A keze annyira remegett, hogy alig találta meg a megfelelő zsebet. Beletette az ujjait, és kitapogatta a kemény tárgyat.

Kihúzta a fénybe.

Egy borítékot tartott a kezében. Hivatalos, vastag és lezárt volt. Az elején anyja neve állt. Alatta pedig egy bélyegző:

Cseh Köztársaság Rendőrsége – Gazdasági Bűncselekmények Osztálya.

Klára döbbenten bontotta fel a borítékot. Nem volt könnyű, a pecsét merev volt, mintha meg akarta volna akadályozni abban, hogy pontosan azt tegye, amit csinál. Belül dokumentumok sorakoztak. Rendőrségi levélpapírok, nyilatkozatok fénymásolatai, tranzakciók listája. És ugyanaz a név ismétlődött minden papíron:

Az édesanyja.

A mellékletben egy szkennelt feljegyzés is szerepelt:

480 000 CZK sikkasztás gyanúja.

Klára úgy érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. Az anyja soha nem lopott semmit. Könyvelőként dolgozott, és egész életében próbálta egyben tartani a családját. Honnan származhatnak ilyen vádak?

Klára újra átlapozta a dokumentumokat, és talált még valamit a papírok között. Egy kis SD-kártyát. Egy cetli volt ráragasztva:

„Bűnösség bizonyítéka.”

Abban a pillanatban megértette.

A nagynénje megpróbálta megvádolni az anyját. Saját rokona. Valaki, aki a család védelmezőjének adta ki magát. Csapda volt. Szándékos, jól megtervezett, pontosan időzített.

De miért?

A boríték utolsó oldalán egy kézzel írott papírdarab volt. Klara először nem értette, miért van ott, amíg el nem olvasta a tartalmát:

„A válás után állítólag a ház felét kapja. Nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Minden az enyém.”

A nagynénje kézírásával volt írva.

Klára érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Az anyja veszélyben volt. Lehet, hogy az apja is. És a nagynénje azt tervezte, hogy még aznap este kihívja a rendőrséget – a hamis bizonyítékkal, amit az előbb a kabátjába gyömöszölt.

Klára a tenyerében szorongatta az SD-kártyát. Már tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor otthon maradt. És most ő volt az egyetlen, aki megmenthette az anyját.

Ekkor megszólalt a telefon.

Egyetlen szó villant a képernyőn:

Néni.