A vita ártatlanul kezdődött – mint sok más is korábban. Fárasztó este, feszült idegek, rosszkor tett megjegyzés. De ezúttal kicsúszott az irányítás alól. A szavak gyorsabban repültek a levegőben, mint a gondolatok, és a mérgező mondatok tűzként égettek.
A férj a nappali közepén állt, állkapcsa összeszorítva, kezei ökölbe szorítva. Felesége sápadtan, félelemmel teli szemekkel a hasát fogta, amely jól látszott vékony pulóvere alatt.
„Nem akarom a babát!” – kiáltotta. „Soha nem akartam.”
Ajkai remegtek. Hónapokig tartó tervek, megbeszélések és remények morzsolódtak össze a fejében. Vagy legalábbis ezt gondolta.
„Megterveztük… azt mondtad…”
„Nem mondtam semmit!” – kiáltotta, mintha a saját lelkiismeretét próbálná elnyomni. „Pakolj össze, és menj el. Ez az én házam.”
Ezek a szavak jobban fájtak, mint bármi, amit valaha is mondott. Három évig éltek abban a házban. Összegyűjtötték a pénzüket. A nő egyenlően járult hozzá a házhoz, két munkahelyen dolgozott, csak hogy jobb életük legyen. De a tulajdoni lapon csak az övé volt a név. És úgy döntött, hogy ezt fegyverként használja.
Amikor a nő bement a hálószobába, a falnak támaszkodott, és próbált nem elájulni. Fájt a gyomra, de a félelem és a megaláztatás jobban fájt. Gyorsan bedobott néhány dolgot a bőröndbe, néhányszor könnyek patakzottak le a ruháján.
Még csak nem is segített neki. Meg sem kérdezte, hogy szüksége van-e valamire. Csak kinyitotta az ajtót, felkapta a bőröndöket, és kivitte őket az autóhoz.
„Már nem laksz itt” – ismételte meg keményen, mint egy bíró, aki ítéletet hirdet.
Elvitte a legközelebbi szállodába – nem egy biztonságosba, nem egy drága, hanem egy kicsi, hidegbe, abba, ahová azok járnak éjszaka, akiknek nincs hová menniük. Megállította az autót közvetlenül a bejárat előtt, kivette a bőröndöket, és letette őket a járdára.
– Kérlek – suttogta a nő. – Ne csináld ezt. Terhes vagyok. Nincs máshová mennem.
Fel sem nézett. Beszállt a kocsiba, becsapta az ajtót, és eltűnt. Vissza sem nézett.
Azt hitte, végre megnyugodott. Hogy már nem kell hallgatnia a nő könyörgését, kérdéseit, álmait. Azt hitte, győzött.
Hazafelé menet furcsa megkönnyebbülés töltötte el. Egy csendes, hideg megkönnyebbülés. Még a rádiót is bekapcsolta, ami hangosabban szólt, mint a saját gondolatai. Leparkolt a ház előtt, és azt mondta magának, hogy lezuhanyozik és iszik egy pohár bort. Hogy végre egyedül töltheti az estét.
De abban a pillanatban, hogy kiszállt az autóból, furcsa szorítást érzett a mellkasában. Mintha valami nem lenne rendben. A ház csendben állt, de nem mozdulatlan; olyan volt, mint egy hely, amely éppen most tapasztalt meg valamit, amit nem volt hajlandó elmondani neki.
Bement. Felkapcsolta a villanyt. Halk hang hallatszott a nappaliból. Nem törött bútorok, nem törött üveg zörgését – hanem furcsa susogást. Mintha valami élőlény mozogna a padlón.
Előrelépett egyet… és meglátta.
Szétszórva hevertek a dolgok a padlón. Nem a feleségéé. Nem a sajátja. Fiókok ürültek, fiókok nyitva, párnák felhasadtak. Polcok üresek. És ez a hang… a konyha falából jött.
Megállt. Rémülten. Zavartan. Nem értette.
Amikor belépett a konyhába, a szíve kőként szakadt el.
A dokumentumai, szerződései, számlái hevertek a padlón. Ami felett azt hitte, hogy kizárólagos hatalma van. És mindezek közepén egy levél volt.
Valami tudta benne, hogy nem szabadna hozzányúlnia – de mégis megtette.
A levél a feleségétől volt.
És nem volt benne bocsánatkérés. Nem volt sírás vagy második esélyért való könyörgés.
Egyetlen mondat volt benne:
„Az orvos ma elmondta nekem az igazat. Ez a baba nem a tiéd – és soha nem lett volna szabad azzá válnia.”
A férj térdei megroggyantak. Leült a hideg csempére, a papír remegett a kezében.
Ebben a pillanatban rájött, hogy nem ő rúgta ki a házból. Ő maga rúgták ki az életéből.
És éppen amikor próbált levegőhöz jutni, kopogtak az ajtón. Halkan, de sürgetően.
Kinyitotta.
És a rendőrök az ajtó előtt álltak.
„Novak úr, azonnal velünk kell jönnie az őrsre. A felesége épp most esett össze a szállodában.”
És abban a pillanatban rájött, hogy az igazi borzalom csak most kezdődik.