Sok évvel ezelőtt, amikor a falunkban az emberek még a kúthoz jártak vízért, és a földeken kézzel arattak, Anna nagymama egy olyan jelenetet talált az erdőben, amelyet soha nem tudott elfelejteni. Kora reggel volt, a harmat még nem szállt le, és az erdőben fenyőgyanta illata terjengett. Anna gyógynövényeket gyűjteni ment, amikor meglátott valamit a bozótosban, ami egy szürke labdára hasonlított. Közelebb lépett – és visszatartotta a lélegzetét.

Egy döglött nőstényfarkas feküdt a fűben. Valószínűleg elütötte egy autó, mivel az út nem volt messze. Négy kölyök kuporgott a teste körül. Vacogott a hidegtől, a félelemtől és az éhségtől. Halk hangjuk inkább nyöszörgésre, mint vonyításra hasonlított. Anna egy pillanatra habozott. Tudta, hogy a természetnek megvannak a maga szabályai, és az embernek nem szabad beleavatkoznia. De hagyni, hogy négy ártatlan teremtmény meghaljon? Ezt nem tehette.

A kötényébe vette őket, megölelte, és hazavitte.

Ezek a gondkodás, a félelem és az öröm évei voltak. A kölyköket kecsketejjel etette, amely az anyjuk tejét helyettesítette. Éjszaka a közelükben aludt, hogy megnyugtassa őket, amikor félelmükben vonyítottak. A szeme láttára nézte, ahogy felnőnek – remegő szőrcsomókból fürge, erős, csillogó szemű fiatal farkasokká. Soha nem szelídítette meg őket, soha nem akarta háziállattá tenni őket. Mindig azt mondta: „A farkasnak az erdőben a helye. Csak addig tartom őket, amíg a saját lábukra nem állnak.”

Amikor elérkezett az idő, visszavezette őket. Nem pórázon, nem erőszakkal – csak kinyitotta az udvar ajtaját, és velük sétált az erdő széléig. A kölykök, akik már majdnem felnőtt hímek voltak, visszafordultak, és percekig a világok határán álltak – az ember és a vadon között. De végül az ösztön győzött. Egy reggel a nyom eltűnt. Anna gondolatban elbúcsúzott tőlük, abban a hitben, hogy soha többé nem látja őket.

És évekig semmi jel nem utalt arra, hogy a farkasok, akiket felnevelt, még léteznek.

Egészen addig a napig, amíg valami történt, ami megrázta az egész falut.

Ősz volt. Az erdők egyre sötétedtek, az esték hosszabbodtak. És Anna hirtelen gyengének érezte magát. Túl volt a hetvenötön, egyedül élt egy erdőszéli házikóban, és nem volt hajlandó sehová sem költözni. Azt mondta, hogy ott akar meghalni, ahol egész életét töltötte. Egyik este a szomszédok észrevették, hogy nem jelent meg a faluban. Nem kért segítséget senkitől, nem ment kenyérért, nem ült le a bolt előtti padra. Amikor megálltak mellette, már túl késő volt.

A földön feküdt. Felületesen lélegzett és eszméletlen volt. Azonnal orvoshoz vitték, de az orvos csak megvonta a vállát. „Gyenge, nincs sok ereje. Készüljetek fel a legrosszabbra.” Így a szomszédok felváltva gondoskodtak róla, ételt vittek neki, takarókkal betakarták, és napokig imádkoztak, hogy felkeljen.

És akkor olyan dolgok kezdtek történni, amiknek semmi értelme nem volt.

Az első Marie volt, a szomszédasszony az utca túloldalán, aki éjfélkor furcsa hangot hallott. Halk, elnyújtott hangokat Anna házikójának ablakaiból. Másnap nagy nyomokat látott a ház előtti sárban. Farkasnyomokat. De nem egy állatét. Több volt. És mind frissek voltak.

A következő éjszaka a falusiak üvöltést hallottak. Nem a szokásos, vad, figyelmeztető üvöltést. Halk, elnyújtott, szinte szomorú üvöltés volt. Mintha valaki szólítaná őket. Mintha az erdő sírna.

És akkor – a harmadik éjszaka – megtörtént.

Négy hatalmas farkas állt Anna házikója előtt. Nem támadtak. Nem kerestek élelmet. Csak álltak, mozdulatlanul, mint az őrök. Az emberek féltek a közelükbe menni. Becsukták az ablakokat, bezárták az ajtókat, karjukba vették a gyerekeket. De a farkasok senkit sem támadtak meg. Amikor a fáklyás fiatalember odamerészkedett hozzájuk, a farkasok hátráltak – de nem mentek el. Csak Anna hálószobájának ablakához mentek, és ott ültek.

És ott ültek egész éjjel.

És a következő éjszakán is.

És a harmadikon is.

Mintha figyelnének.

Mintha várnának.

Épp akkor valaki arra gondolt, hogy jobban megnézi. És amikor reggel elhúzták az ablak melletti függönyt, találtak valamit, amitől mindenki megdermedt:

Anna eszméleténél volt. És mosolygott.

Megsimogatta a farkast az üvegen keresztül. És az megdöntötte a fejét, pont úgy, mint amikor egy hathetes kölyökkutya volt, aki először ízlelte meg az emberi kéz melegét a közelében.

Az orvos nem tudta megmagyarázni. Napokig tartó eszméletlenség után úgy ébredt fel, mintha valaki visszaadta volna az életét.

De a legfélelmetesebb ez volt:

A farkasok nem véletlenül jöttek. Pontosan akkor jöttek, amikor Anna állapota rosszabbodott. Pontosan akkor, amikor a legközelebb állt a halálhoz.

Mintha tudták volna.

Mintha megérezték volna a gyengeségét mérföldeken át az erdőn.

Mintha azért jöttek volna – hogy visszafizessenek egy adósságot.

Aztán a farkasok olyan csendben eltűntek, ahogy jöttek. Senki sem látta őket többé.

De a falu a mai napig mesél róluk.

És azt mondják, hogy van egy falka az erdőben, amely soha nem közeledik az emberekhez – kivéve, ha valakinek segítségre van szüksége.

Az a személy, aki valaha megmentette az életüket.