Emma mindig azt hitte, hogy az élete legalább egyetlen biztos pontban tökéletes. A férje, Ryan, a szilárd középpontot jelentette számára: rendes, figyelmes, kedves férfi, aki mindent megtett a családjáért. A ház, amelyet együtt építettek fel, tele volt tervekkel, fényekkel és várakozással. Az ikrek a hasában már erősen mozogtak, mintha jelezni akarnák, hogy indulásra készek egy új világ felé. Mindennap egy újabb ajándéknak tűnt.

Aztán egy napon belépett az életükbe Sabrina Moore.

Sabrina szépsége egyszerre volt lehengerlő és fenyegető. Amikor Ryan bemutatta őt, mint az új asszisztensét, Emma még mosolygott. Nem sejtett semmit. De aki figyelmesen olvas a jelekből, az tudja, hogy a romlás mindig apró repedésekkel kezdődik. És Emma is csak lassan vette észre ezeket.

Késői hívások. Hirtelen „üzleti utak”, amelyekről soha nem hallott korábban. A parfümillat Ryan zakóján, amely nem az övé volt. A hazugságok mindig ugyanott törnek meg: ott, ahol az intimitás szétfoszlik, és előbújik a valóság.

Emma végül rajtakapta őket. Nem véletlenül, nem sorsszerűen. Egyszerűen azért, mert egy bizonyos ponton a hazugságok láncolata összedől. És amikor Emma belépett Ryan irodájába, és meglátta őket összefonódva, a világ, amelyet addig biztonságosnak hitt, egyetlen pillanat alatt semmivé lett.

Aznap este csomagolt. A gondolataiban csak az ikrek voltak, és az az egyetlen ígéret, amelyet még magának sem mert hangosan kimondani: hogy egyedül is erős lesz. Hogy felneveli őket. Hogy megad nekik mindent, amit Ryan elvett tőle.

Ám Ryan nem adta fel könnyen. Könyörgött. Azt kérte, találkozzanak még egyszer, hogy mindent megbeszélhessenek. Talán lezárásnak szánta. Talán újabb hazugságnak. Emma végül beleegyezett – nem miatta, hanem magáért. Hogy végre pontot tehessen a történet végére.

A találkozót az állomásra beszélték meg.

A peron tele volt emberekkel. A mozdonyok zúgása, a beszélgetések moraja és a hangosbemondó érces hangja mind összeolvadt egy kavargó háttérzajba. Emma a sárga csík mellett állt, egyik kezét óvatosan a hasára helyezve, mintha így is védené a benne növekvő két kis életet. A másik kezében a telefonját szorította: talán Ryan hívni fog, talán üzen valamit. A szíve túl gyorsan vert.

Aztán hirtelen egy hideg, sziszegő hang tört át a tömegen.

Megint az áldozatot játssza, mi?

Emma lassan megfordult.

Sabrina állt mögötte.

A nő szemében nem volt egyetlen cseppnyi sajnálat sem. Csak gyűlölet, düh és féltékenység. A tekintete úgy égett, mint a láng, amelyet már semmilyen észérv nem tud eloltani.

Ryan az enyém – mondta mosolyogva, de a mosolya inkább volt pengeéles, mint barátságos. Távol kellett volna maradnod.

Emma kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, hogy tiltakozzon, hogy megvédje önmagát – ám nem volt ideje megszólalni.

Sabrina két kézzel, teljes erejéből ellökte.

Emma hátratántorodott, és zuhant.

A kavicsos peron csapódott a hátának, a könyökének, a térdének. A fájdalom olyan hirtelen és éles volt, hogy szinte levegőt sem kapott. A sikolyok körülötte egyszerre erősödtek fel, az emberek mozdultak, de túl lassan. A föld megremegett, ahogy a közeledő vonat zaja elnyomott minden hangot.

Emma felnézett.

A mozdony fényszórói olyan élesen vágtak át az esővel terhelt levegőn, mintha keresnék őt.

Másodpercei voltak hátra.

Megpróbált felülni, aztán kúszni. A keze remegett, a hasában a gyerekek riadtan mozdultak, mintha tudnák, hogy anya élete hajszálon múlik. A sínek hidegek voltak az ujja alatt. A fém vibrált. A hang pedig egyre közelebb és közelebb jött.

Aztán – amikor már tényleg nem volt több idő, amikor a mozdony dübörgése betöltötte a világot – valaki megragadta a karját.

Egyetlen határozott, brutálisan erős mozdulat húzta ki őt a sínekről, a testét félrerántva a peron felé.

A vonat olyan sebességgel robogott el mellettük, hogy a menetszél a haját az arcába csapta.

A férfi, aki megmentette, Ryan volt.

A férfi, akit elárult. A férfi, aki miatt mindez elkezdődött.

Sápadt volt, zihált, és amikor Emma ránézett, először életében látta félelemben. Nem dühöt, nem önzést, nem hazugságot – hanem valódi rettegést attól, hogy mindent elveszíthetett volna.

Sabrina eltűnt a tömegben. Mintha elnyelte volna a peron káosza.

Ryan térdre rogyott Emma mellett, és a hangja elcsuklott, amikor megszólalt.

Nem hagylak el. Soha többé. És nem engedem, hogy bántson.

De ekkor Emma lassan hátrébb húzta a kezét.

A mozdulatban nem volt harag. Csak felismerés.

A felismerés, hogy az a férfi, aki most megmentette az életét, ugyanaz a férfi volt, aki tönkretette azt.

És az, hogy valaki kihúz a sínek közül, nem ugyanaz, mint hogy melletted is maradna, amikor nem zuhanásról van szó.

Emma akkor és ott döntött.

Nem a vonat, nem Sabrina, nem Ryan miatt.

Hanem a két élet miatt, amely a szíve alatt dobogott.

És ez a döntés örökre megváltoztatta mindannyiuk sorsát.