Elkezdtük a készülődést az esküvőre. Semmi különös – csak egy meghitt szertartás, néhány közeli barát, kellemes zene, finom ételek és mosolyok. Kiválasztottunk egy hangulatos éttermet, ahonnan kilátás nyílt a folyóra, találtunk egy kedves házigazdát, és lefoglaltunk egy fotóst, aki lélekkel örökítette meg a pillanatokat. Újra fiatalnak éreztem magam, talán évek óta először, igazán boldognak.

De a legnehezebb az volt, hogy elmondjam a gyerekeimnek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. A lányom és a fiam apjuk halála után bezárkóztak magukba, és mindig a stabilitás szimbólumának tekintettek – egy olyan embernek, aki már nem akarná megváltoztatni az életét. De én megváltoztam. Úgy éreztem, hogy évekig tartó magány után megérdemlem, hogy újra szeressenek.

Aznap megterítettem az asztalt. Kiraktam a kedvenc ételeiket az abroszra: bélszínt, házi süteményeket, mézes teát. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen, amikor kicsik voltak és nevetgéltek az asztalnál. Ültem és vártam, a szívem a torkomban vert.

Amikor megérkeztek, sugároztam. „Gyermekek, el kell mondanom nektek valamit” – kezdtem. „Szerelmes vagyok.”

Először mosolyogtak. Azt hitték, viccelek. De amikor hozzátettem: „Összeházasodunk”, a mosolyuk lefagyott az arcukra.

„Anya, kérlek” – mondta a fiam, letéve az evőeszközt. „Nem mondod komolyan. Ebben a korban? Mi jut eszedbe?”

A lányom is csatlakozott: „Nem ismered elég régóta. Valószínűleg csak hízeleg neked. Nem szeretetből akar téged.”

Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. „Ismerem” – mondtam halkan. „Jobban ismerem, mint gondolnád. Kedves, figyelmes, és úgy néz rám, ahogy évek óta senki.”

A fiam felállt az asztaltól. „Anya, nem akarok vitatkozni. De ha hozzámész feleségül, ne számíts rá, hogy ott leszünk.”

Ez a mondat jobban fájt, mint bármi más. A lány, akit egykor a karjaimban tartottam, és a fiú, aki azt mondta, hogy soha nem fog elhagyni – most ott álltak előttem, idegenek a saját otthonomban.

Miután elmentek, sokáig csendben ültem. A falon lévő fotókon látható lányok úgy néztek rám, mintha erőt akarnának adni. Rájöttem, hogy ha mások alapján hozom meg a döntéseimet, akkor az egész életemet elpazarolom. Ezúttal nem fogom.

A következő néhány nap gyorsan eltelt. A barátom – a vőlegényem – látta, hogy szomorú vagyok, de nem kérdezett rá. Csak fogta a kezem, miközben a parkban sétáltunk, és azt mondta: „Majd egy nap megérti. És ha nem, akkor is megérdemled, hogy boldog légy.”

Az esküvő napja hamarabb elérkezett, mint vártam. Hűvös, napsütéses reggel volt. Az étterem gyönyörűen volt feldíszítve, zongorazene szólt, és a vendégek mosolyogtak. De a tekintetem folyton az ajtó felé szegeződött – hiába. A gyermekeim nem jöttek el.

Amikor elhangzott az „Igen”, könnyek gyűltek a szemembe – nem a szomorúságtól, hanem a hálától. Hálától, hogy mertem élni. Hogy megengedtem magamnak, hogy nő legyek, ne csak anya. Hogy elfogadtam a szeretetet akkor is, amikor a világ azt mondta, hogy túl öreg vagyok hozzá.

A szertartás után lassan táncoltunk, szavak nélkül. Aztán lépteket hallottam. Megfordultam – és ott, az ajtóban álltak a gyermekeim. A fiú egy csokrot tartott, a lány egy zsebkendőt. Rám néztek, én pedig rájuk. Egy pillanatig csendben voltunk, majd a lány odajött, és azt suttogta: „Bocsánat, anya. Igazad volt. Boldognak tűnsz.”

Ölelkeztünk. És megértettem, hogy az igazi szerelem, legyen az egy gyerek vagy egy partner iránti szeretet, soha nem jön túl későn. Csak meg kell engedned magadnak, hogy megnyisd a szíved – még akkor is, ha a világ megpróbál meggyőzni arról, hogy túl késő.

Azon a napon megtanultam, hogy a boldogság nem ismer kort. És hogy hatvan után is lehet szeretni, álmodni és újrakezdeni.
Mert a szerelem nem évek kérdése – hanem bátorságé.