De a szertartás előtti napon eljött – a szeretett fia, a büszkesége, az egyetlen családja –, és hidegen olyan szavakat mondott, amelyek összetörték.

„Nem akarlak látni az esküvőn. Tiszteletreméltó emberek lesznek ott… Szegény rokonnak fogod érezni magad” – mondta. „Anya, nem akarom, hogy aznap szégyenbe hozd magad. Szégyellni fogom magam, hogy az anyám takarítónő.”

A szavak, amelyek magától értetődőnek tűntek, mintha az időjárásról beszélne, szíven döfték. Mondani akart valamit, védekezni, kiabálni, hogy mindent csak érte tesz. De nem tudott. Csak állt ott, összekulcsolt kézzel, és próbálta visszafojtani a szemébe gyűlő könnyeket.

Aznap éjjel nem aludt. Az üres konyhasarokban ült, és a kisfiú fotóit nézegette – ahogy egy plüssmackót tart a kezében, először megy iskolába, és egyetlen fog nélkül mosolyog. Emlékezett, hogyan védte meg mindenkitől, hogyan dolgozott két munkahelyen, csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy mindene megvan, amire szüksége van. És most… szégyellte magát.

Reggel döntött. Felvette a legszebb ruháit – nem újakat, de tisztákat. Egy kis sálat terített a hajára, amit az anyja viselt, és csendben elindult a templom felé. Senkinek sem szólt semmit. Nem akart zavarni, nem akarta túlzásba vinni. Csak messziről akarta látni a fiát – milyen boldog.

Amikor megérkezett, a szertartás már elkezdődött. Az emberek feldíszített padokon ültek, mindenhol virágok, zene és nevetés volt. Egy oszlop mögé bújt, hogy senki ne lássa. És akkor meglátta őt – a jóképű fiát, tökéletes öltönyben, a fiatal menyasszony mellett állva. Arca boldogságtól sugárzott. És hosszú idő óta először elmosolyodott – a mellkasába nyilalló fájdalom ellenére.

– Csak legyen boldog – suttogta. – Mindig is csak erre vágytam.

De a boldogság nem tartott sokáig. A szertartás után elhagyta a templomot, és egy sarkon bújt el, miközben egy csoport esküvői vendég rohant el mellette. Az egyikük felismerte – egy volt szomszéd. – Ő az anyukád, ugye? – fordult a vőlegényhez.

A fiú elsápadt. Egy pillanatra hallgatott, majd hidegen elmosolyodott. – Nem, ez tévedés. Anyukám ma nem jött el.

Hallotta ezeket a szavakat. És abban a pillanatban megroggyant a térde. Úgy érezte, hogy a világa összeomlik.

Lassan megfordult, kiment az utcáról, és leült egy padra a templom mögött. Sokáig sírt, halkan, hogy senki ne hallja. De még a könnyein keresztül is valami új nőtt benne – egy furcsa béke. Talán egy olyan mély fájdalom, ami már nem is égetett.

Napok teltek el. A fia nem hívott. Ő sem hívott. Kis garzonlakásában maradt, tovább járt dolgozni, mosta a padlót, port törölt, azt tette, amihez a legjobban értett – becsületesen dolgozott.

De egy nap levelet kapott. A neve ismeretlen kézírással volt ráírva a borítékra. Kibontotta.

„Anya” – állt a levélben –, „megbocsátasz nekem valaha? Tudom, hogy megbántottalak. Azon a napon, amikor megtagadtalak, azt hittem, védem a nevemet. De attól a pillanattól kezdve mindent elvesztettem – békét, önbecsülést, a szeretetet, amiről azt hittem, hogy megvan. A feleségem három hónap után elhagyott. Azt mondta, nem akar olyannal élni, aki szégyelli a saját anyját. Most már értem a szereteted értékét. Kérlek, adj nekem egy esélyt, hogy jóvátegyem.”

A levél remegett a kezében. Újra könnyek patakzottak az arcán. Újra és újra elolvasta a szavakat. De nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy az időt nem lehet visszafordítani. De megbocsáthatott. Mert egy anya szeretete nem tud gyűlölni.

Egy héttel később megszólalt a csengő. Az ajtóban állt – kimerülten, megtörten, virággal a kezében. „Anya…”

Csak átölelte. Szótlanul. Mert mindent elmondott már azokban a néma könnyekben, amelyek a vállán keveredtek.

És azon a napon rájött, hogy a házasság, a pénz és az öltöny soha nem tenne gazdaggá egy férfit. De egy anya szeretete – az az egy igen.
Az az egy az egyetlen, ami megmarad, még akkor is, ha a világ szétesik körülötte.