A tekintete a fiú kezére szegeződött. Ugyanaz a seb, ugyanaz a halvány heg a csuklón, amit Ethan viselt háromévesen, amikor leesett a kertben a hintáról.

„Hogy… hívnak?” – suttogta. A hangja elakadt, mint egy törött zongorahúr.
„E… Eliott” – felelte a fiú, tétován hátrálva.

De Victoria már tudta. A szeme nem hazudott. Az a pillantás, az a félelem és bizalom keveréke – pontosan olyan volt, mint Ethané, amikor utoljára látta.

A nő térdre rogyott a sárban, a drága ruhája átázott, de nem érdekelte. Kinyújtotta a kezét, de a fiú futásnak eredt. Az autók dudáltak, a villanófények felrobbantak, és a város egyetlen hatalmas zajjá vált.

Ettől a perctől kezdve Victoria számára megszűnt minden más. Nem volt többé milliárdos, nem volt többé divatikon — csak egy anya, aki tudta: a gyermeke él.

Másnap reggel a címoldalakon ez állt:
„Victoria Kane – a nő, aki egy hajléktalan gyerekben felismerte a saját fiát?”

De az igazság mélyebb volt. Ethan elrablásának nyomai mindig is ott voltak – eltemetve, manipulálva, eltüntetve. Az a heg a fiú karján volt az utolsó darabka az egész összeesküvés kirakójából.

Victoria minden befolyását latba vetette: biztonsági kamerák, DNS-tesztek, magánnyomozók, repülőutak. Minden nyom egyre sötétebb helyekre vezetett – zárt alapítványokhoz, illegális örökbefogadásokhoz, sőt, a saját cégének egyik partneréhez.

Egy hét múlva, egy félreeső raktárépületben találta meg a választ.
Az igazság nemcsak a fiát, hanem az egész életét szétzúzta.

A fiú, akit éveken át gyászolt, tényleg Ethan volt – de nem ugyanaz a gyermek, akit elvettek tőle. Az évek alatt új nevet, új emlékeket és új családot kapott. És most, mikor újra találkoztak, Ethan már nem emlékezett rá.

Victoria csendben állt a kapuban, miközben a fiú mögötte elment egy nővel – azzal, aki évek óta az „anyja” volt. A szíve darabokra hullott. De tudta, hogy egy napon a fiú meg fogja érezni: a vér nem felejt.

Mert minden seb, minden heg, minden elfojtott emlék egy történetet hordoz – és ez a történet még csak most kezdődött…