Nagymama halála után valami megváltozott a házunkban. Először szinte észrevehetetlen volt: az óra pontosan éjfélkor állt meg, vagy a kanál halk csörgése hallatszott a konyhából, pedig senki sem volt ott. A fáradtságnak és az idegességnek tulajdonítottuk. De aztán minden este elkezdődött.

Mindez a temetés napján kezdődött.

Az utolsó utazás

Sűrű, szinte tapintható csend telepedett a templomra. A levegő sűrű volt a viasztól, a füstölőtől és valami mástól – édes és nyugtalanító. A pap felolvasta az imát, a gyertyák ropogtak, és én a nagymama arcára néztem – nyugodt, kedves, mintha egyszerűen elbóbiskolt volna egy hosszú nap után.

Anya a közelben állt. Remegett a keze, de a szeme száraz maradt. Amikor elérkezett a búcsú pillanata, elővett egy kis fekete tasakot a táskájából, körülnézett, és gyorsan elrejtette a koporsó párnája alá. Mindez egy másodpercig tartott, de láttam.

Először azt hittem, csak valami talizmán, egy fénykép vagy egy levél. De később rájöttem, hogy tévedtem.

Egy beszélgetés, amit soha nem fogok elfelejteni

Aznap este, amikor hazaértünk, nem bírtam tovább:
“Anya, mi volt ez? Láttam, hogy valamit a koporsóba tettél.”

Elsápadt, mintha valami tiltott dolgot mondtam volna.
“Nem kellett volna láthatónak lennie” – suttogta. “A nagymamád… félt, hogy nem marad békén a halála után. Megkért, hogy végezzek el egy rituálét.”

“Milyen rituálét?”
“Egy védelmezőt. Hogy a lelke ne vándoroljon el, hogy senki ne zavarja meg a hamvait.” “De ha az amulett rosszul van elhelyezve…” – habozott anya. “Akkor nemcsak a holtakat, hanem az élőket is megköti.”

Megpróbáltam megérteni szavai jelentését.
“Hogy érted azt, hogy ‘megköt’?”
Anya egyenesen rám nézett:
„Senki sem tud majd elhagyni ezt a házat. Sem ő, sem mi.”

Az első jelek

Először mindez babonásnak tűnt. De a temetés másnapján, amikor a barátnőmhöz készültem menni, az ajtó egyszerűen nem nyílt ki. A zár nem volt bezárva, de a kilincs meg sem mozdult – mintha valaki a túloldalról tartaná.

Később anya bevallotta, hogy ő is megpróbált elmenni reggel – de nem sikerült. Még a postás sem, aki mindig leveleket hozott, nem jelent meg. A telefon működött, de senki sem vette fel. Eltűnt az internet. Elvágtak minket a világtól.

Éjszaka lépteket hallottam – halk, ismerős lépteket. Mintha a nagymamám lassan sétált volna a folyosón a régi papucsában. Néha hallottam a hangját:
„Ne hagyd a kést az asztalon… ne hagyd nyitva az ablakot…”

Anya csendben ült a konyhában. Csak egyszer, amikor már nem bírtam tovább a csendet, mondta:
„Megpróbáltam visszaszerezni. Kinyitottam a koporsót, de túl késő volt. Az amulett összeolvadt vele.”

Mi volt az erszényben?

Hasonló erszények maradványait találtam nagymamám mellkasában. Mindegyikben egy hajszál, szárított gyógynövények, egy kis csont és egy piros cérna volt. Egy régi imakönyv lapjai között egy cetli volt. Megsárgult, szinte elkopott, de a szavak még olvashatók voltak:
„Aki ezt a jelet elhelyezi, az a ház őre marad. Amíg a szellem alszik, ne lépj át a küszöbön, különben a földben ébredsz fel.”

Amikor megmutattam ezt anyának, elsápadt.
„Azt hittem, védelem. De ez… ez egy eskü.”

Az utolsó éjszaka

Aznap éjjel léptek zajára ébredtem. Anya az ajtóban állt, és sírt.
„Hív engem” – suttogta. „Azt mondja, fázik, hogy feküdjek le mellé.”

Megragadtam a kezét, de elhúzódott, és kiment a folyosóra. A fény pislákolt. Nagymama hálószobájának ajtaja alól halvány fény szűrődött ki, mintha valaki gyertyát gyújtott volna.

Amikor berohantam, a szoba üres volt. A padlón ugyanaz a fekete táska hevert, nyitva. Egy ősz hajfürt hullott ki belőle. Anya felállt, a fényképet a mellkasához szorította, és ezt suttogta:

“Bocsáss meg… Nem akartam…”

Másnap reggel végre kinyílt az ajtó. A levegő más volt – friss, élő. De anya eltűnt. A párnáján egy fehér kendő feküdt – ugyanaz, amelyikbe nagymama temették el.

Epilógus

Három év telt el azóta. Egy másik városban élek, de néha, amikor lefekszem, egy halk hangot hallok:
“Ne csak állj ott, gyere, segíts megteríteni az asztalt…”

És tudom, hogy még mindig ott van. És talán anya is.