Senki sem mozdult. Clara doktornő figyelte, ahogy a fiú a székben ül, kezei kissé remegnek, de a tekintete nyugodt. Elise kimerülten, sápadtan feküdt, homlokán verejtékcseppekkel. Marc az ágya mellett állt, bizonytalanul, hogy elvigye-e a fiát, vagy hagyja-e még utoljára beszélni.

Leo felsóhajtott, magához húzta öccsét, és újra megszólalt:

– Tudod, anya azt mondta, hogy meg kell mutatnom neked a dinoszaurusz búvóhelyet, amikor hazaérsz. Gyerünk. Kelj fel. Tetszeni fog neked.

Nem volt nyafogás vagy harag a hangjában – csak tiszta, gyermeki hit. A nővér a szájához szorította a kezét. Mintha egy tű repült volna a szobában.

És akkor megtörtént.

A kis test Leo karjaiban kissé megrándult. Olyan finoman, hogy először mindenki azt hitte, csak képzelődés. De Leo érezte a mozgást. Felemelte a fejét, és visszatartotta a lélegzetét.

– Anya… megmozdult – suttogta.

Clara doktornő azonnal felugrott, felkapta a gyermeket, és a mellkasához szorította a sztetoszkópot. Néhány másodpercnyi csend – majd egy halk, szabálytalan, de valóságos dobbanás. Egyszer. Kétszer.

„Van pulzusa!” – kiáltotta.

A szoba felrobbant egy olyan hanggal, amely örökre mindenki emlékezetébe bevésődött. A gyermek vett egy mély lélegzetet, és halkan sírt. Ez a hang, ez a törékeny, bizonytalan sírás megtörte a halál csendjét. Elise sírva fakadt, Marc térdre esett, Leo ott állt, tágra nyílt szemekkel, mintha nem akarna hinni a szemének.

A nővérek az inkubátorhoz rohantak, Clara utasításokat adott, de Elise kinyújtotta a kezét, és könyörgött: „Csak egy pillanat… kérem.” A babát a mellkasára helyezték. A légzése gyenge volt, de valóságos.

„Hogy… hogyan lehetséges ez?” – kérdezte Marc, miközben Clara ellenőrizte a felszerelést.

„Nem tudom” – válaszolta az orvos. „Talán a teste melege volt, talán a bátyja hangja, talán csak az élet, amely nem volt hajlandó feladni.”

Néhány órával később a baba békésen aludt az inkubátorban. Elise fogta Leo kezét, és ismételgette: „Megmentetted. Tudtad, hogy szüksége van rád.”

Leo vállat vont. „Mondtam neki, hogy védem. Így is tettem.”

Néhány nappal később az újság cikket közölt a „szülészeten történt csodáról”. Clara, az orvosnő, nem volt hajlandó olyan magyarázatot adni, ami leegyszerűsítené a dolgot. „Az orvostudományban a szívműködés spontán helyreállásának nevezzük” – mondta az újságíróknak. „De tudom, hogy több dolog volt abban a szobában.”

A temetésre szánt gyermek a Gabriel nevet kapta – az élet angyala után. Erős, egészséges felnőtt, és soha nem ingott meg a testvéréhez fűződő különleges kötelékében. Amikor megkérdezték, miért fogja Lea kezét minden alváskor, egyszerűen csak annyit válaszolt: „Mert ő húzott ki belőle.”

És valahányszor Elise hallotta a nevetésüket, eszébe jutott az a fehér kórházi szoba és az a pillanat, amikor a halál lélegzetvétellé változott. Tudta, hogy attól a pillanattól kezdve soha többé nem a véletlenen múlik majd, hanem a szeretet erején, amelyet semmilyen eszköz nem tud mérni.