A fáradtság, a hullaház csendje és a testek mozdulatlansága eltorzíthatja a valóságot. Otthon a zuhanyt a legmagasabb hőfokra kapcsolta, de a kéz hidegsége, amit megérintett, nem hagyta el. Az utcán haladó autók árnyékai végigsiklottak a szoba falán, és a fényjátékban újra és újra felidéződött benne a tompa aranyló fényű gyűrű képe. Egyszer lekapcsolta a lámpát, és az ablakhoz állt, hogy belélegezze a hűvös levegőt. Hallotta saját lélegzetét, a régi óra ketyegését és egy vonat távoli nyöszörgését. Nem volt babonás. Tudta, hogyan reagálnak a testek a halál után, hogyan húzódnak össze az izmok, hogyan gyűlhet fel a levegő a tüdőben odáig, hogy nyögésre hasonlít. Mindezt meg tudta magyarázni. Mégis, egy halk, fojtott hang kísértette: Add vissza nekem.

A következő műszakját aprólékos rutinnal kezdte. A beérkezett holttestek regisztrálása, a címkék ellenőrzése, a műszerek fertőtlenítése, a hűtőkamrákba szállításra való előkészítése. Kollégái észrevették, hogy sápadtabb a szokásosnál, de a kérdéseket máskorra hagyták. A munkahelyén kevés beszélgetés folyt, és ha mégis, akkor is csak suttogva. A holttestek listáján szerepelt egy férfi neve is, akire az előző estéről emlékezett. Az előzetes diagnózis – súlyos szívroham, semmi nyoma a bűncselekménynek, személyes tárgyakat biztonságba helyeztek. Ellenőrizte a jelentést, hogy biztos legyen benne. Az ékszerosztály üres volt. Gyűrű nem volt feltüntetve.

Ez jobban megdöbbentette, mint bármi más korábban. Ha senki sem írta fel a gyűrűt, az azt jelentette, hogy még mindig a kezén van, vagy… Visszatartotta a lélegzetét. Nem, ennek nem volt értelme. Becsukta a táblákat, és úgy döntött, hogy maga kimegy a hordágyhoz. A folyosó üres volt, a fénycsövek tompa fényt vetettek, és a fülében visszhangzó zümmögés fájt a halántékának. Az asztalnál állt, és egy pillanatig csak figyelte. A férfi arca békés volt, mintha aludna. Haja szépen volt nyírva, körmei tiszták, álla alatt egy apró sebhely, amit korábban nem vett észre. Óvatosan felemelte a lepedőt, tekintete végigsiklott a bal kezén. A gyűrű ott volt. Pont, ahogy emlékezett rá. Erős, sima, kiegyensúlyozott, gravírozás nélkül.

Kinyújtotta a kezét, de félúton megállt. Egy pillanatra eszébe jutott az anyja, aki egyszer azt mondta neki, hogy az ember bármit kibír, amíg nem kezd el kifogásokat keresni magának. Anna az elmúlt hetekben kifogásokat keresett. Hogy nem keres sokat. Hogy ez csak egy ékszer, aminek nincs története. Hogy a rokonai semmit sem vettek észre. Hogy senkinek sem árthat. Azokra az apróságokra gondolt, amiket már elvitt: vékony láncok, olcsó fülbevalók, egy repedt kristállyal ellátott óra. Semmi, amire bárki is büszke lenne. Először volt a gyűrű igazán értékes. És az értékkel együtt jár a próbatétel is.

Újra megérintette a fémet. Jeges volt, mégis valahogy élő. Megpróbálta megcsavarni a gyűrűt, meglazítani, áthúzni az illesztésen. Abban a pillanatban a nyaka összeszorult, és libabőrös lett a hátán. Ezúttal nem volt nyögés, semmi mozgás. Csak egy súly, ami mintha a mennyezet és a padló között lógott volna. Amikor sikerült felhúznia a gyűrűt, a fém egy pillanatra megnyikordult a bőrén. Megdermedt. Az asztal rozsdamentes acél szélének tükörképében megpillantotta az arcát – összeszorult ajkak, kitágult pupillák, egy idegen arckifejezés. Elengedte a szorítását, és a gyűrű visszaesett a helyére, teste mozdulatlan maradt.

Léptek hallatszottak a folyosóról. Anna visszahúzta a lepedőt, kiegyenesedett, és úgy tett, mintha megmérné a lázát. Egy ápoló kukucskált be az ajtón. Azt mondta, hogy egy család érkezett azonosításra. Igen, egy család. A rokonok, akiket homályos árnyékként képzelt el, hirtelen arcot öltöttek. Néhány perccel később egy hatvanas éveiben járó nő jelent meg a szobában, sötét kabátban, kőből készült arccal és fókuszálni képtelen szemekkel. Egy fiatalabb férfi állt mellette, zsebre dugott kézzel, lélegzetét visszafojtva. A nő nem sírt. Előrehajolt, megérintette a halott férfi homlokát, és suttogott valamit, amit Anna nem hallott. Aztán a kezére nézett. És tekintete a gyűrűre tapadt.

Egy pillanatra mintha minden újra megdermedt volna. A nő kinyújtotta az ujjait, könnyedén végighúzta az ujjait az aranyon, és lehunyta a szemét. – Nagyapámé – mondta halkan. – Ez az első gyűrű a családunkban, amely három generáción át kitartott. Úgy volt, hogy hazaviszi, megmutatja a fiának, de nem volt rá ideje. – Majd minden keserűség és pátosz nélkül hozzátette: – Nem szabad elvesznie.

Anna gyomra görcsbe rándult. Letette a tollát, hátralépett, és teret engedett magának. A rokonok percekig szótlanul álltak, és ebben a csendben, mint láthatatlan szálak, összefonódott a megbánás és a gyengédség, az emlékek és az üresség. Amikor elmentek, Anna magára maradt a testével és egy gondolattal, amelyet nem lehetett elűzni: a gyűrű nem a fémhez tartozik, hanem a történethez. És soha nem lophatsz el egy történetet anélkül, hogy ellopnál egy darabot a saját arcodból is.