Egyedül élek. Egy kis házban a város szélén, ahol a szomszédok eltűnnek a kerítések mögött, és a csend néha olyan sűrű, hogy a saját gondolataimat is hallom. Soha nem hittem volna, hogy az öregség ilyen magányos – és ilyen ijesztő – lehet.

Mindez észrevétlenül kezdődött. Egyik nap észrevettem, hogy hiányzik egy pár zoknim. Másnap nem találtam a hajgumimat, majd eltűntek anyám kis ezüst fülbevalói. Azt mondogattam magamnak, hogy biztosan elkevertem őket valahol, elfelejtettem, talán a szekrény mögé kerültek. De minden egyes nappal egyre erősebb lett bennem a nyugtalanság.

A pénz elkezdett eltűnni. Nem egész borítékok egyszerre, csak néhány bankjegy – kétszáz, ötszáz, néha ezer. És mégis pontosan tudtam, mennyi van a pénztárcámban. Nyugdíjasként minden fillérre odafigyelsz. És mégis újra és újra megtörtént.

Amikor egy reggel felébredtem, és nem találtam az éjjeliszekrényemen a nyakláncot, amit előző este levettem, valódi félelmet éreztem. Már nem feledékenység volt. Valaki volt itt. Valaki, aki mozgott a házamban, amíg aludtam.

Az éjszakák kínzássá váltak. Minden susogás, minden árnyék a falon felébresztett. Néha úgy éreztem, mintha valaki figyelne – de valahányszor felkapcsoltam a villanyt, egyedül voltam a szobában. Egy pillanatra elkezdtem kételkedni az épelméjűségemben. Talán csak magány, gondoltam. Talán az öregség kezdett megviselni. De aztán rájöttem: semmilyen hallucináció nem venne ki pénzt a pénztárcámból.

Elhatároztam, hogy ki kell derítenem az igazságot. Vettem egy kis kamerát, olyat, amilyet az emberek a háziállataik megfigyelésére használnak. Éjszakai üzemmódra állítottam, az ággyal szemben lévő polcra tettem, és bekapcsoltam a felvételt. Aznap este lekapcsoltam a villanyt, lefeküdtem az ágyba, és visszatartottam a lélegzetemet.

Nem jött álom. A falon lévő óra olyan hangosan ketyegett, mintha egyenesen a koponyámba dörömbölne. Végül mégis elaludtam – rövid időn belül, nyugtalanul, azzal az érzéssel, hogy valami történik valahol a közelben, amit nem láthatok.

Reggel felébredtem, remegő kézzel kapcsoltam be a kamerát. Láttam magam a képernyőn – alszom, forgolódtam, a holdfény átsuhant a függönyökön. Aztán hajnali kettő körül valami sötét mozdult a felvételen. Egy árnyék emelkedett ki a szoba sarkából. Lassan, csendben, mintha a padlón siklott volna.

Ebben a pillanatban összeszorult a gyomrom. Az árnyék közeledett az ágyamhoz. Egy pillanatig az éjjeliszekrény mellett állt – aztán tisztábban láttam. Nem szellem volt. Nem idegen volt. Valaki, akit ismertem.

A szomszédom arca jelent meg a képernyőn. Az édes idős hölgyé, aki minden héten pitét hozott nekem, aki felajánlotta, hogy segít a kertben, és aki mindig mosolygott, mintha semmi sem zavarná. A felvételen kinyitott egy fiókot, pénzt vett ki belőle, körülnézett, majd csendben távozott ugyanazon az ajtón, amelyen korábban meglátogatott.

Döbbenten bámultam a monitorra. Nehéz leírni az érzést – a csalódás, a rémület és a megbánás keveréke. Miért? Miért tette? Nem volt szegény. A gyerekei küldtek neki pénzt, unokái voltak, akikről gyakran mesélt nekem. Hogyan tudott minden nap mosolyogva bejönni hozzám, és lopni tőlem?

Amikor aznap becsöngettem hozzá, nem tudtam megszólalni. Csak átadtam neki a kamera felvételét. Egy szót sem szólt. Sokáig bámulta a földet, majd sírva fakadt. Bevallotta. Azt mondta, egy apró gyengeségként kezdődött – hogy egyszer elvett néhány fillért, amikor gyógyszert kellett vennie, és akkor nem tudta abbahagyni. Azt hitte, hogy soha nem veszem észre.

Soha nem adtam fel. Talán kellett volna, de nem tudtam. Egy megtört embert láttam benne, jobban szégyellte magát, mint amennyire valaha is vágyhattam volna. Mégis azóta az éjszaka óta nem aludtam rendesen. A ház, ami egykor a menedékem volt, olyan hellyé változott, ahol még a csendtől is féltem.

Nincs szükségem már a kamerára. Megtanultam bezárni az összes ajtómat, pedig tudom, hogy néha az igazi veszély nem kintről jön, hanem onnan, ahol a legkevésbé számítunk rá. És valahányszor kopogást hallok az ajtón, a monitorra nézek, mielőtt ajtót nyitok. Csak hogy biztos legyek benne.