Egy hetvenéves nő feltűnésmentesnek tűnt. Alacsony termetű, kopott kabátos, fáradt tekintetű és egy régi bevásárlókocsi, amit nap mint nap ugyanabba a hentesüzletbe tolt. Semmi sem utalt arra, hogy a megszokott rendelése mögött valami olyasmi állna, ami megrengetné az egész várost.

Egy értelmetlen mindennapi rutin

„Negyven kiló marhahús, mint mindig” – mondta minden alkalommal, miközben szépen összehajtott bankjegyeket tett a pultra.

A fiatal hentes már megszokta a jelenlétét, de nem tudta lerázni magáról a kínzó érzést, hogy valami nincs rendben. Még egy nagy család sem használna fel ennyi húst. Mégis, az alacsony nő nap mint nap jött, kivétel nélkül.

Pletykák kezdtek terjedni.

„Vannak kutyái. Talán több tucat kutya” – suttogták az árusok a piacon.

„Nem, hallottam, hogy hajléktalanokat látnak el” – tették hozzá mások.

De senki sem tudta biztosan.

A követése melletti döntés

A hentes egy este úgy döntött, hogy nem akar tovább találgatni. Ahogy az idős asszony megpakolta a szekerét és elindult, diszkréten követte. Távolságot tartott, lehelete felhőkké változott a fagyos levegőben.

A nő kitartóan és biztosan sétált, bár a tehernek rendkívül nehéznek kellett lennie. A városközpontból egy elhagyatott környék felé vette az irányt, ahol a házak már régóta lakottak voltak. Az utca végén egy romos gyárépület sziluettje emelkedett, ablakai rég kihullottak, falai pedig penészesek voltak.

Hatás nélkül bement. És húsz perccel később előbukkant a romok közül – üresen, hús nélkül, könnyű léptekkel.

Zavarba ejtő lábnyomok

Másnap megismétlődött a helyzet. Ugyanannyi hús, ugyanaz az út, ugyanaz a gyár. A hentes érezte, hogy jön a válasz, bár félt attól, hogy mit fog találni. A harmadik napon már nem bírta tovább állni kint. Amikor a nő eltűnt bent, csendben követte.

Bent hideg sötétség és nehéz, édesen dohos szag terjengett. A padlót régi por borította, de az egyik folyosón friss foltok voltak – zsákok nyomai, amelyeket nap mint nap ide cipeltek.

A hentes továbbment, és hangokat hallott. Nem hangok voltak, és nem is kutyák ugatása. Furcsa, halk zaj volt, ritmikus dübörgéssel kísérve.

Egy pillantás, ami megfagyasztotta a vért

Óvatosan odalépett a fal repedéséhez, és benézett. Abban a pillanatban, hogy meglátta, mi történik a hatalmas teremben, úgy érezte, megállt a szíve.

Több tucat ember állt a törött lámpák alatt. Lesoványodottnak, piszkosnak tűntek, mélyen ülő szemekkel. Feldarabolt húsdarabok hevertek a földön, és odarohantak hozzájuk, minden egyes darabért harcolva egymással.

És mindezek közepén ott állt a nő. Nyugodtan, némán figyelte, ahogy a tömeg a húsos csomagokra csap le. Néha súgott valamit, néha darabokat adott a leggyengébbeknek.

A hentes hátrált, a torkában elakadt a lélegzete. Olyan volt, mint egy másik világból származó jelenet – egy titkos közösség, amely a romok között rejtőzik, és csak egy hetvenéves nyugdíjas napi szállítmányainak köszönhetően él.

Rendőrség és leleplezések

Aznap este felhívta a rendőrséget. Nem tudta, hogy a nő illegális földalatti menzát üzemeltet-e, vagy kétségbeesett kísérletről van szó, hogy etesse az elhagyottakat, a hajléktalanokat és az elveszetteket. A helyszínre érkező rendőrök tucatnyi embert találtak a gyár mélyén – kimerülten, betegen, de élve.

Kiderült, hogy a nő évekig a nyugdíj-megtakarításait költötte arra, hogy legalább egy kis élelmet hozzon ezeknek az embereknek. Ez az őrület, az áldozathozatal és a csendes hősiesség keveréke volt.

Egy megosztó történet

A város megosztott volt. Egyesek szent asszonynak nevezték, aki feláldozta magát másokért. Mások különcnek nevezték, aki titkos tetteivel másokat is veszélyeztethet. A rendőrség kérdéseket tett fel neki, de ő csak röviden válaszolt:

„Senki más nem etette meg őket.”

Epilógus

A mai napig nem világos, hogyan kerültek hozzá ezek az emberek, miért telepedtek le egy elhagyatott gyárban, és miért tudta mindezt ilyen sokáig titokban tartani. Csak egy dolog biztos: egy egyszerű negyven kilogramm húsvásárlás feltárt egy történetet, amely éppoly rémisztő, mint amennyire megható.