Egy olyan reggel volt, mint bármelyik másik Sally Éttermében. A friss kávé illata keveredett a villák csörgésével, a rádióban halkan régi rock and roll szólt, és a pincérnő, Sally, egy örökmosolyú és durva hangú nő, palacsintát hozott.
Nyolc motoros ült egy sarokasztalnál. Hangosak, tetováltak és bőrdzsekiben voltak, de törzsvendégekké váltak. A helyiek már régen megtanulták, hogy durva külsejük alatt több jóság rejlik, mint azt bárki gondolta volna. Minden reggel borravalót hagytak, ami fedezte volna a szakács és a pincérnő egész napi ebédjét.

Azon a napon minden megváltozott.

Megszólalt az ajtó feletti csengő – majd az ajtó olyan erősen kitárult, hogy mindenki megfordult.

Egy kislány állt az ajtóban. Talán hét, talán nyolc éves lehetett. A haja kócos volt, a ruhája szakadt, a lába pedig mezítláb. Könnyek patakzottak az arcán, porral és esővel keveredve.

Először senki sem tudta, mi történik. Csak levegőért kapkodtak.

De a lány nem ment a pincérnőhöz, még az ajtóhoz sem ment vissza. Ehelyett egyenesen a motorosokhoz rohant.

„Kérem… segítsenek!” – kiáltotta. „Veri az anyámat!”

Abban a pillanatban teljes csend borult az étkezőre. Csak egy régi óra ketyegését és egy rádió távoli sercegését lehetett hallani.

Mason Cole, egy testes férfi, akinek sebhelye volt az arcán, és olyan tekintete volt, ami megállíthatná a vihart, felállt az asztaltól. Társai – Chase, Rider, Duke és a többiek – szó nélkül felálltak. A lány Masonhoz simult, szorosan ölelgetve a bőrmellényét.

„Hol?” – kérdezte halkan, szinte fenyegetően nyugodtan.
„A parkolóban” – zokogta. „Anya ott van. Újra megtalálta… az exe.”

Sally már nyúlt is a telefonért, de Mason csak röviden bólintott. Körülötte minden lelassult. A napfény beszűrődött az ablakon, és egy férfi sziluettje látszott az üvegen, magas és nyugtalan.

A motorosok megmozdultak. Nyolc férfi, nyolc nehéz lépés, nyolc motor a Steel Brothers logóval. Amikor kinyitották az ajtókat, mintha düh és elszántság hulláma tört volna elő.
Egy férfi állt a parkolóban, kezét egy nő felé emelve, aki az autója mellett guggolt. Az arca összetört volt, a kezei remegtek. A Mason mögött álló lány felkiáltott: „Ő az!”

Senki sem szólt semmit. Mason előrelépett.

„Hé” – mondta mély hangon. „Itt a vége.”

A férfi nevetett, és előrelépett. De mielőtt bármit is mondhatott volna, Rider megmozdult. Egyetlen mozdulattal kiütötte a kezét a kezéből, és a földre teperte. Duke elvette tőle a kocsikulcsokat, míg Mason lehajolt, és felvette a nőt.

„Soha többé nem fog bántani” – mondta halkan.

Eközben Sally az ajtóban állt, és hívta a rendőrséget. Amikor a járőr megérkezett, egy férfit találtak a parkolóban kuporogva, nyolc motorossal körülvéve, akik úgy álltak, mint egy fal. A lány az anyja karjában ült, és hosszú idő óta először mosolygott.

A kiérkező rendőr ismerte Masont a múltból. Tudta, hogy valaha vezetett egy bandát, amelyik nem nézte jó szemmel, ha beszólították. De ezúttal csak bólintott.

„Jól tetted” – mondta.

A motorosok nem vártak köszönetet. Beindították a motorjaikat, amelyek mennydörgésként dübörögtek, és egyenként elhajtottak. Csak Mason fordult meg még utoljára. A lány integetett neki, mire ő csak bólintott egy kicsit.

A történet futótűzként terjedt a városban. Senki sem tudta pontosan, hogy kik a férfiak, honnan jöttek, vagy hová mentek. De mindenki tudta, hogy amikor nehézre fordul a helyzet, azok állnak meg, akikre a legkevésbé számítanak.

És Sally Étterme soha többé nem volt hétköznapi hely. A falon, Elvis régi fotója mellett egy új lógott – egy kislány és nyolc bőrdzsekis férfi fekete-fehér fotója. Alatta pedig egy tábla, amit Sally maga készített:

„Néha a hősök nem egyenruhában jönnek. Néha motoron jönnek.”