Hűvös, csendes őszi nap volt. A levegőben lehullott levelek és a régi otthonunkban szálló por illata terjengett. Amikor kinyitottam anyám szobájának ajtaját, levendula és régi fa keverékének illatát éreztem – egy illatot, ami azonnal visszarepített a gyerekkoromba. Anyám néhány nappal korábban halt meg. A temetés után a testvéreimmel átmentünk, hogy kitakarítsunk és átrendezzük a holmiját.

Szomorú volt, de furcsán csendes is. Senki sem beszélt sokat. Mindenki a saját gondolataiba merült. Átnéztük a régi ruhásszekrényét, szekrényét és az ágya melletti komódját. Mindenhol apróságok voltak – régi képeslapok, fényképek, néhány könyv. Aztán megláttuk őt. A szekrény felső polcán három egyforma, kézzel varrott takaró állt. Vastagok, nehezek, gondosan összehajtogatva.

„Nézd csak!” – gúnyolódott az idősebb testvér. – Ezek a rongyok? Csak régi rongyok. Úgy néz ki, mintha még a születésünk előtt varrta volna őket.

– Kidobhatjuk őket – tette hozzá a másik. – Nincs értelme megtartani őket. Csak porosítják a házat.

Nem tudom, miért, de valami bennem fellázadt. – Hagyd őket békén – mondtam nyugodtan. – Majd én viszem őket. Csak három takaróról van szó, nem fognak sokat elfoglalni.

A testvérek vállat vontak. Nem törődtek vele. Összehajtottam őket, és bevittem az autóhoz. Azon a napon úgy éreztem, mintha nemcsak egy darab ruhát, hanem egy darab anyámat vittem volna haza.

Aznap este, miközben a lányom aludt, úgy döntöttem, kimosom a takarókat. Nehezek voltak, és furcsa szag terjengett bennük – levendula, szappan és por keveréke. Amikor megráztam az első takarót, tompa, fémes hangot adott ki. Először azt hittem, elejtettem valamit, de amikor felvettem, valami nagyon kiesett belőle. Egy kis vaskulcs esett a földre, régi és rozsdás volt.

Meglepődtem. A kulcs fogantyújára egy apró szám volt vésve – 7B. Fogalmam sem volt, mit jelent. De a kíváncsiság győzött. Megtapogattam az összes varrást, és éreztem, hogy valami be van varrva a takaróba. Óvatosan feltéptem – és egy köteg papír hullott ki a durva anyagból.

Banki dokumentumok, régi nyugták és néhány számla volt. De találtam köztük egy borítékot egy megsárgult levéllel. A kézírás anyámé volt.

„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok veled. El akartam mondani neked, de sosem volt hozzá bátorságom. Ezt a három takarót akkor varrtam, amikor az édesapád beteg volt. Nehéz időszak volt, és hogy eltartsak, egy gazdag családnál dolgoztam. Egyszer a hölgy, akinél dolgoztam, adott nekem valamit, amiről azt mondta, hogy nem lehet otthon – egy bankfiókot értéktárgyakkal. Azt mondta, hogy ha bármi történik, egy nap adjam oda a gyerekeimnek. A kulcs az egyes számú a takaróban. A széf száma pedig… 7B.”

Sokáig ültem szó nélkül. A kezemben szorongattam a kulcsot, amit éppen találtam. Mindhárom takaró kézzel varrt és nehéz volt – lehetséges, hogy mindegyik rejtett valamit. És valóban – a második takaróban volt egy boríték anyám régi fényképeivel és egy férfival, akit nem ismertem fel. A harmadikban egy kis vászontok volt, a Bank of Prague felirattal.

Másnap elmentem a bankba. A portás egy pillanatig habozott, mielőtt megpróbálta volna a kulcsot a 7B számú dobozban. A szívem úgy vert, mintha az egész folyosón visszhangozna. Aztán kattanás hallatszott. Az ajtó kinyílt.

Bent egy kis faláda volt, szalaggal átkötve. Visszatartottam a lélegzetem, amikor kinyitotta. Régi ékszerek, néhány érme és egy boríték volt benne, anyám nevével. Ez állt rajta:

„Jana Novotnáé, a legőszintébb nőé, akit valaha ismertem. Ezek a dolgok az övéi – megmentette az életemet és a gyermekemét, amikor menekültünk a városból. Egy fillért sem fogadott el, ezért így adom neki.”

Könnyek szöktek a szemembe. Anya soha nem beszélt ezekről az eseményekről. Szerényen élt egész életében, egy gyárban dolgozott, és soha nem panaszkodott. Mégis magában hordozott egy titkot, ami a bátorságáról és a jóságáról tanúskodott.

Amikor hazaértem, a lányom az egyik takaróval játszott. – Apa – mondta, és rámutatott –, nézd, az a takaró mozog.

Odanéztem – és a szívem kihagyott egy ütemet. Az anyag redőiben egy kiscica kuporgott, akit az anyjának egyszer meg kellett mentenie, és most ő és a cicája még mindig nálunk voltak.

Abban a pillanatban rájöttem, hogy ezek a takarók nem mindennapiak – mindent hordoztak, ami az anyja volt. A melegséget, a szeretetet, a bátorságot és a csendes erőt, amivel egész életében védte a családját.

És valahányszor ősszel hideg van, kiveszek egyet, beletekerem a lányomat, és elmondom neki, hogy minden öltésben ott van a nagymamája szívének egy darabja.