Az eső csapkodott az utcákon, a szél letépte a fák ágait, és a szürke égbolt végtelennek tűnt. Egy kisfiú alig bírta tartani a lábát a sáros útra hulló cseppek között. Ruhái átáztak, haja a homlokához tapadt, cipője pedig már rég elvesztette az alakját. Minden lépés fájdalmas volt, minden lélegzetvételt remegés kísért. Kopogott a házak ajtaján, egymás után, de mindenhol ugyanazzal találkozott – közönnyel, kiabálással vagy csenddel.

„Menjetek el!” – hallatszott egy hang az egyik házból. „Nincs mit a csavargóknak!” – kiáltotta egy nő a másikból.

A fiú megpróbált nem sírni, de a kétségbeesése erősebb volt. Összekulcsolta a kezét, hogy melegen tartsa magát, és továbbment, bár úgy érezte, hogy már nem bírja tovább.

Éppen amikor már majdnem feladta, egy fényt látott a távolban. Hatalmas vaskapuk, mögöttük magas falak és egy nagy kúria – egy ház, amiről a városban mindenki suttogott. Egy helyi milliárdosé volt, akiről azt mondták, hogy hideg, szívtelen, és soha senkinek sem segített. De a fiúnak nem volt hová mennie.

Lassan a bejárathoz sétált, felhúzta magát a kapuhoz, és addig kopogott, amíg teljesen elzsibbadtak az ujjai. Végül a kapu halk nyikorgással kinyílt. Egy drága öltönyös férfi lépett ki a házból. Úgy nézett ki, mintha sem eső, sem hideg nem járt volna az életében.

„Bácsi…” – suttogta a fiú gyenge hangon –, „kérem… elbújhatnék egy pillanatra? Fázom, és napok óta nem ettem semmit. Csak egy kis kenyérre van szükségem…”

A férfi hosszan nézte. Az arckifejezése megfejthetetlen volt. „Ki maga?” – kérdezte végül. „Hol vannak a szülei?”

„Sehol…” – válaszolta a fiú halkan. „Elszöktem az árvaházból.”

A férfi megfordult, mintha nem venne róla tudomást, és a fiú szíve összeszorult. Épp megfordult és távozott volna, amikor valami váratlan dolog történt. A ház ajtaja szélesre tárult.

„Gyere be” – mondta egyszerűen a férfi. „Ne fázz meg.”

A fiú ott állt, képtelenül mozdulni. Attól félt, hogy a férfi csak ugratja, de a hangja komoly volt. Így hát belépett. A kandalló melege azonnal körülvette. Az asztal porcelánnal csillogott, a falakon festmények lógtak, és a kandallóban ropogott a tűz. A fiú úgy érezte, mintha egy másik világba csöppent volna.

„Ülj le” – mondta a férfi, és szó nélkül kiment a konyhába. Egy pillanattal később visszatért meleg levessel és egy darab kenyérrel.

„Lassan” – tette hozzá, látva, hogy a fiú minden falatot felfal.

Miután evett egy kicsit, a férfi leült mellé. „Mi a neved?” – kérdezte.

„Ádám” – válaszolta a fiú.

„És miért szöktél el?”
Ádám lenézett. „Szörnyű volt ott. A gyerekek küzdöttek az ételért, néha napokig semmit sem kaptunk. Senki sem törődött velünk.”

A milliárdos sokáig hallgatott. Egy kifejezés jelent meg a szemében, amire Adam nem számított – szomorúság. „Tudod” – mondta halkan –, „én is voltam ott egyszer.”

Adam felemelte a fejét. „Árvaházban?”
A férfi bólintott. „Igen. És megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem megyek vissza oda. Hogy olyan magasra fogok emelkedni, hogy soha többé nem leszek éhes. De amikor ezt tettem… elfelejtettem, milyen a te helyedben lenni.”

Felállt, odament a kandallóhoz, és egy pillanatig a lángokba bámult. Aztán megfordult. „Itt maradsz, Adam. Ma, holnap… és talán tovább is. Meglátjuk.”

A fiú félt hinni a fülének. „Tényleg?”

„Igen” – válaszolta a férfi. „De egy feltétellel – tanulni, dolgozni fogsz, és soha nem adod fel. Fedélt adok a fejed fölé, ételt és iskolát. Cserébe bebizonyítod, hogy megérte.”

Könnyek szöktek a szemébe. „Köszönöm, uram.”

Néhány évvel később Adam egy tekintélyes egyetem hallgatója lett. Minden nap visszatért ugyanabba a házba, amelyet azóta gyermekotthonná alakítottak át azok számára, akiknek senkijük sem volt. A milliárdos, aki valaha hallani sem akart a jótékonyságról, vagyonát a család nélkül maradt gyermekek megsegítésére ajánlotta fel.

Amikor egy újságíró egyszer megkérdezte tőle, hogy miért tette, csak elmosolyodott, és azt mondta:
„Mert egy esős estén a fiú emlékeztetett arra, hogy ki voltam régen.”

Azon az estén a csoda nem a vagyon, hanem egy egyszerű gesztus miatt történt – egy ember ajtót nyitott egy másik ember előtt. És néha ennyi is elég ahhoz, hogy egy egész élet megváltozzon.