Két tapasztalt vadász – Péter és Károly – lassan sétált a havas erdőben. A téli csend szinte szent volt, csak a lélegzetük és az ágak időnkénti ropogása törte meg. Már órák óta kint voltak, de a szerencse ma nem mosolygott rájuk. Nem voltak nyomok, semmi mozgás. Csak egy jeges szél söpört végig a fákon.

„Ma semmi haszna” – sóhajtott Károly, és megnézte az óráját. „Hamarosan sötét lesz.”

De Péter nem akarta feladni. „Várj egy percet. Érzed? Valami mozog itt.”

És valóban – abban a pillanatban egy vörös folt villant a törzsek között. Egy róka volt. Gyönyörű, vastag téli bundával és okos szemekkel, amelyek egy pillanatra rájuk néztek.

„Róka!” – kiáltotta Péter, és ösztönösen felemelte a puskáját. A lövés eldördült, és a visszhang visszapattant a fákról. A golyó célt tévesztett. A róka hirtelen megfordult és elszaladt. A vadászok habozás nélkül a nyomába eredtek.

Hosszú ideig futottak. Az ösvény kanyargott a fák között, át a patakon, a fagyott bokrokon, míg hirtelen meg nem nyílt az erdő. Előttük egy hatalmas fehér mező terült el, üres és csendes, mintha egy másik világba tartozna. A fehér kiterjedés közepén egy lyuk sötétfeketévé változott – hatalmas, kör alakú és látszólag feneketlenné.

A róka a szélére futott, megállt és elfordította a fejét. Rájuk nézett. Nem futott tovább, nem futott. Csak állt ott, mintha közelebb hívná őket.

„Ez nem normális” – mondta Karel halkan, és megállt. „Nézzétek. Úgy néz ki, mintha… azt akarná, hogy odamenjünk.”

De Péter nem nézett hátra. Pár lépést tett előre, amíg el nem érte a lyuk szélét. Előrehajolt, hogy belenézzen.

És akkor megfagyott a lélegzete a torkában.

Valami mozgott a lyuk alján. Nem egy állat mozgása volt, inkább… embereké. Több alak is volt ott, megdermedve, összegömbölyödve, jégbe borítva. Kezük a felszín felé nyúlt, mintha menekülni próbálnának.

„Istenem… ezek emberek!” – kiáltotta Károly.

Péter hátrált, a szíve hevesen vert. A megfagyott testek – ha egyáltalán testek voltak – szemei ​​egy pillanatra mintha megmozdultak volna. Mintha látták volna őt.

„Ez lehetetlen” – suttogta. „Hogy kerültek oda?”

Eközben a róka még mindig a szélén állt, felemelte a fejét, és halkan nyüszített.

A vadászok, ijedten és zavartan, hívták a rendőrséget. Fél órán belül megérkeztek az őrök lámpákkal és egy kötéllel. Ahogy az egyikük leereszkedett, egy kiáltás hallatszott.

„Ezek nem testek! Ezek… szobrok!”

De nem hétköznapiak. Valósághű, részletes emberi alakok voltak – életnagyságúak, jégből készültek, tökéletesen megőrződtek. Annyira valóságosnak tűntek, hogy még egy profi mentő is érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg.

Hét volt belőlük lent. Férfiak, nők, sőt még egy gyerek is. Mindegyikük más arckifejezéssel – fájdalom, rémület vagy nyugodt mosoly. Senki sem értette, ki tette oda őket, vagy miért.

Néhány nappal később kiderült, hogy a hely, ahol a lyukat találták, nem szerepelt egyetlen térképen sem. A helyiek közül senki sem emlékezett arra, hogy valaha is lyuk lett volna ott. Mégis, amikor másnap reggel visszatértek, hogy újra megvizsgálják a helyszínt, a mező teljesen üres volt. Sehol egy lyuk. Sehol egy nyom. Csak jeges csend és a távolba tűnő rókanyomok.

A róka soha többé nem jelent meg.

Péter és Károly abbahagyták a vadászatot. Mindketten ugyanazokat az álmokat kezdték látni – egy mezőről, egy lyukról és jégből készült arcokról, amelyek a sötétségből bámultak rájuk.

A helyiek a mai napig azt mondják, hogy amikor télen egy róka halk üvöltése hallatszik a környéken, valahol a közelben ismét egy fekete lyuk nyílik meg. Egyesek azt állítják, hogy ez egy másik világ bejárata. Mások szerint azoknak a lelkei, akiket soha nem találtak meg, a mező alatt alszanak.

És hogy a róka, amely akkoriban visszahozta őket, nem állat volt – hanem egy őrző. Egy világok közötti őr.