Egy esős délután közepén megszólalt a telefonom. A vonal túlsó végén lévő ügyvéd egy nevet mondott, amit majdnem elfelejtettem – a nagyapámét. Utoljára akkor beszéltünk, amikor hatéves voltam. Küldött nekem egy könyvet „Soha ne félj keresni az igazságot” dedikációval. Azóta semmi. És most meghalt – és rám hagyta a hagyatékát. De egy „szokatlan állapottal”, mondta.

Abban az időben az életem egy zűrzavar volt. A nyolc évig házas férjem azt mondta, hogy el akar válni. Azt mondta, hogy „meg kell találnia önmagát”. A valóságban valaki más már megtalálta. A valaha kielégítő munka ketrecké vált – és én kezdtem elveszíteni az energiámat a harcra. Így amikor hallottam a nagyapám örökségéről, egy esélyt láttam benne az újrakezdésre. De hamarosan rájöttem, hogy nem lesz ilyen könnyű.

Egy nappal később megérkeztem az ügyvéd irodájába. A város szélén álló régi épületben fa és poros könyvek szaga terjengett. Egy szürke öltönyös férfi ült az asztal mögött, és egy borítékot adott át nekem, amelyen ez állt:
„Holzer úr rád hagyta a házát, a földjét és minden vagyonát. De ahhoz, hogy átvehesd őket, egy dolgot kell tenned.”

„Mit?” – kérdeztem.

„Harminc napig a házban kell maradnod – megszakítás nélkül. Nem hagyhatod el, bármi is történjék.”

Nevettem. „Ennyi az egész?”

Az ügyvéd nem mosolygott. „Nem üres a ház. És Holzer úr jól tudta, miért kérte meg erre.”

A ház magányosan állt, öreg hársfák vették körül. A hozzá vezető ösvényt benőtte a moha, a kavics pedig csikorgott az autó kerekei alatt. Volt benne valami furcsán ismerős – mintha rám várt volna. Minden jól megőrződött benne, de por borította. A könyvtárban találtam egy levelet, amelyet nagyapám kézírásával írtak:
„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy készen állsz megérteni, miért mentem el.”

Az első éjszaka csendes volt, kivéve az óra ketyegését és a folyosón hallatszó távoli lépteket, amelyeket eleinte a szélnek tulajdonítottam. De amikor reggel egy régi fényképet találtam az asztalon – a nagyapámról egy ismeretlen kislányával –, elkezdtem nyugtalanul érezni magam. A fénykép hátuljára ez volt írva: „Találd meg a válaszokat a könyvtárban.”

Aznap este visszamentem oda, és kinyitottam egy régi, zárt szekrényt. Bent orvosi feljegyzésekkel, szüleimnek írt levelekkel és újságkivágásokkal teli aktákat találtam egy fiatal nő – a nagymamám – tragikus haláláról. Soha nem mondták el az igazságot róla. Kiderült, hogy rejtélyes körülmények között halt meg, amit a rendőrség balesetnek nyilvánított. De a levélben nagyapám „árulásról”, „hazugságokról” és „egy elveszett gyermekről” írt.

Minél több napot töltöttem a házban, annál inkább úgy éreztem, mintha valaki minden mozdulatomat figyelné. A régi óra mindig ugyanabban az időben állt meg – minden este 23:47-kor. És minden alkalommal éreztem a dohány illatát, ami a nagyapámra emlékeztetett.

Húsz nap múlva találtam egy széfet a padló alatt elrejtve. Benne egy kazetta és egy okirat volt, amely a nagyapám összes részvényét átruházta – nemcsak rám, hanem „Annabelle H.”-ra is – egy névre, amelyet még soha nem hallottam. A kazettán egy üzenet volt: „Ha ezt megtaláltad, itt az ideje a találkozásnak.”

Aznap este valaki kopogott az ajtón. Ott állt egy nő, körülbelül öt évvel idősebb nálam, olyan szemekkel, amelyek túlságosan is ismerősnek tűntek. „Annabelle Holzer a nevem” – mondta halkan. „A húgod vagyok.”

A ház, amelynek csak örökségnek kellett volna lennie, az igazság kulcsává vált. Nagyapa nem csak meghalt – valaki segített neki. És most, ahogy Annabelle-lel elkezdtük összerakni a darabokat, felfedeztük, hogy azok az emberek, akik el akarták temetni az igazságot, még mindig élnek.

Amikor harminc nap után elhagytam a házat, az ügyvéd várt rám. „Teljesítetted a feltételt” – mondta.

Ránéztem, és azt mondtam: „Nem, én csak most kezdem.”