Riverstone kisvárosában a reggelek általában olyan nyugodtak, mint egy üvegtó. Csak néha szakítja meg őket madárdal vagy az autópálya távoli zümmögése. De azon a napon a béke porcelánként tört össze. Messziről motorok dübörgése hallatszott – nyers, ragadozó, arrogáns. A motorosbanda úgy rontott be Mike Gas & Go-jába, mintha az övék lenne.
Fekete bőrdzsekik, tükrös szemüvegek, hangos nevetés és benzinszag töltötte be a teret. Egy régi Ford parkolt az egyik kútnál, mellette pedig egy apró termetű nő, gondosan feltűzött ősz hajjal. Margaret Thompson, egy kilencvenéves vietnami veterán, éppen akkor pattintotta fel a tanksapkát. Lassan, de biztosan mozgott. Minden gesztusa pontos, megfontolt, évek tapasztalatával csiszolt volt.
„Szóval, nagymama, mit szólnál egy fuvarhoz?” – nevetett az egyik motoros.
A másik észrevette a vietnami veterán feliratú rendszámtáblát, és elvigyorodott.
– Tényleg? Mit kerestél ott, Nagymama? Kávét szolgáltál fel igazi katonáknak?
Jimmy, a pult mögött álló fiatalember, megdermedt. Lassan a telefon felé nyúlt. Tudta, hogy ez nem fog jól végződni.
De Margaret nem mozdult. Tekintete nyugodt maradt, mozdulatlan, betonszilárd. – Csak rohamozok – válaszolta a reggeli levegőnél hidegebb hangon.
A csoport vezetője, egy testes férfi, akit Havocnak becéztek, előrelépett. A Ford motorháztetőjére tette a kezét, és kihívóan elmosolyodott.
– Ez a mi városunk, öreg hölgy. Tanulj meg tiszteletet mutatni.
Ebben a pillanatban a jelen elhalványult Margaret elméjéből. Egy másik jelenet jelent meg a szeme előtt – az eső csapkodott a fémen, a helikopter hánykolódott a szélben, a sebesült katonák sikolyai, és a rádiókapcsolat megszakadt élet és halál között. Kétszáz megmentett ember. Kitüntetések, amiket soha nem akart kimutatni. És tisztelet, amit tettekkel, nem szavakkal kellett kiérdemelni.
– A tiszteletet ki kell érdemelni – mondta nyugodtan.
Havoc nevetett. „Micsoda? Fel fogsz adni minket?”
„Nem” – válaszolta halkan. „Nem fenyegetőzöm. Intézkedem.”
Beszállt az autójába, kinyitotta a kesztyűtartót, és elővett egy régi, ütött-kopott telefont. Megnyomott néhány gombot anélkül, hogy odanézett volna. A motorosok felnevettek.
„Persze, hívjátok a rendőrséget!” – kiáltották.
De Margaret nem hívta a rendőrséget.
A telefon kétszer csengett, majd egy mély, rekedtes hang válaszolt:
„Margaret? Hol vagy?”
„Mike’s Gas & Go” – válaszolta kurtán.
Csend lett. Aztán valahol a távolban egy újabb dübörgés hallatszott – mélyebb, ritmikusabb, egységesebb. Ahol a motorok motorjai káoszt okoztak, ez olyan volt, mint egy zenekar. A levegő remegett, az aszfalt rázkódott, és egy katonai motorkerékpárok oszlopa jelent meg a domb felett.
Veteránok voltak. Idősebb férfiak és nők, minden korosztályból, egyenruhában és olyan arckifejezésekkel, amelyeket nehéz volt nem észrevenni. Megálltak egy benzinkútnál, a motorok elcsendesedtek, és a beálló csendben csak a szél zúgása hallatszott. Havoc hátrált egy lépést.
„Mit akar ez jelenteni?” – kérdezte a fogai között.
Margaret kiszállt az autóból, az ajtónak támaszkodott, és lassan megszólalt:
„Ők az én testvéreim. És ez a város soha nem volt a tiéd.”
Senki sem nevetett már. A motorosok körülnéztek, kiutat keresve. De Margaret nem emelte fel a hangját. Nem is kellett. Egyetlen pillantás elég volt Havocnak, hogy tudja, ezúttal olyannal találkozott, akitől igazán félnie kell.
Ahogy a banda elhajtott, Jimmy kijött, és ámulva nézte, ahogy Margaret visszateszi a telefont a kesztyűtartóba.
„Mrs. Thompson… ki volt az?” – kérdezte halkan.
A nő elmosolyodott, és így válaszolt:
„Régi barátok. Mindig azt mondták, hogy hívjuk fel, ha valaki elfelejtette, mit jelent a tisztelet.”
Aztán visszaszállt az autóba, beindította, és elhajtott, miközben a nap felkelt Riverstone felett. Csendet hagyott maga után, ami már nem üres volt, hanem csodálattal és alázattal teli.
Az egész város egy dolgot tanult meg azon a napon – hogy a bátorságnak nincs kora, a tiszteletet nem lehet megvásárolni, és azoknak a múltja, akik szolgáltak, soha nem tűnik el igazán. Csak egyetlen telefonhívás kellett ahhoz, hogy visszahozza őt.