Éjfél volt. A házat betöltő csendet csak a víz tompa zubogása törte meg. Arra az érzésre ébredtem, hogy valami nincs rendben. A telefon képernyőjén 3:07 volt. Megfordultam, és amikor mellém nyúltam, az ágy üres volt.

Először azt hittem, csak felugrott vízért, vagy nem tudott aludni. De aztán meghallottam a zuhany hangját. Hajnali háromkor folyik a víz? Ez szokatlan volt. Halkan felkeltem, magamra húztam a fürdőköpenyemet, és mezítláb bementem a fürdőszobába. Az ajtó résnyire nyitva volt, és a szobát a csempére csapódó cseppek tompa hangja töltötte be.

Elbújtam az ajtóban, és bekukucskáltam. Aztán könnyek szöktek a szemembe.

A férjem a vízsugár alatt állt, teljesen felöltözve, lehajtott fejjel. Előtte a földön egy kis műanyag ló feküdt – a lányunk játéka. Úgy tartotta a kezében, mintha a világ legdrágább kincse lenne. Remegett a válla. Nem sírt hangosan, csak halkan, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.

Ez a tekintet összetörte a szívemet.

Néhány hónapja elvesztettük a lányunkat. Egy baleset volt, ami mindent megváltoztatott. Azóta minden nap próbáltunk tovább élni, legalább úgy tenni, mintha minden jól menne. Én beszélhettem volna róla. Ő nem tudott. Magába zárkózott, abbahagyta az evést, az alvást, a beszédet. Időnként eltűnt néhány percre, és egy olyan tekintettel tért vissza, ami többet mondott ezer szónál.

És most megláttam – éjszaka, a zuhany alatt, azzal a kis játékkal, amit a lányunk annyira szeretett. Úgy tartotta, mintha beszélne hozzá. És talán tényleg beszélt, csak nagyon halkan, hogy a lánya hallja onnan, ahol most volt.

Nem bírtam tovább. Bementem, lassan, halkan. Megijedt, de nem rezzent össze. Csak rám nézett, és minden benne volt a szemében – szeretet, szomorúság, bűntudat, tehetetlenség. Odamentem hozzá, megöleltem, és a zuhanyból mindkettőnkre ömlött a víz. Sokáig álltunk ott szótlanul.

Ez volt az első alkalom, hogy igazán sírt, mióta meghalt.

A víz folyt, magával rántotta a könnyeket, a csempére hulló cseppeket, amelyek összekeveredtek a hallgatásunkkal. És rájöttem, hogy néha az ember nem azért törik össze, mert gyenge, hanem azért, mert túl sokáig tartott mindent magában.

Amikor végre elzártuk a vizet, megfogta a kezem. Visszatette a kis játékot a polcra, ahol korábban a holmijai között volt. És csak annyit mondott: „Tudom, hogy nem fogjuk látni. De nem tudom abbahagyni a reményt, hogy meghall engem.”

Azóta az éjszaka óta nem ébredtem fel egyedül. Amikor hajnali háromkor elkezdődik a zuhany, nem bújok az ajtó mögé. Utána megyek, megölelem, és csendben ülök mellette. Mert néha nincs mit tenni. Csak legyetek ott – együtt.